Ma már egyértelmű, hogy nem valamiféle megvert, menekülő néptöredékek lehettek Árpád magyarjai" - írja Geopolitika és történelem című esszéjében a márciusi Aracsban Csorba Csaba történész. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2019. március 29.

 

 

- Tanár úr, ha átnézzük a honfoglalásról készült térképet, egyértelművé válik, hogy átgondolt, jól megtervezett, nagy helyismeretre alapozott művelet volt, ráadásul Árpád az egyik fiát leküldte egy seregrésszel délen - a mai Bulgária térségében - harcolni, figyelem-elterelő hadműveletként. Kiknek az érdeke lehetett azt füllenteni, hogy menekülő népség foglalt hont a Kárpát-medencében?

 

- Honfoglalás helyett talán a Kárpát-medencei honalapítás a helyes kifejezés az újabb kutatások szerint. Már a kitűnő történész, Benda Kálmán leírta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedő magyarságot A „művelt Európa” kezdetektől úgy kezelte, mint betolakodókat. Történész generációk (magyarok és nem magyarok) a legutóbbi időkig többnyire elfogadták a „menekülő” szindrómát. A középkori (és ókori) történetírók műveinek egyes állításait (amire a „menekülés-teóriát” alkalmazzák) többféle módon lehet értelmezni. Patrick J. Geary amerikai történész (A nemzetek mítosza. Európa népeinek születése a középkorban. Atlantisz, 2014.) műve tipikus példája egyfajta sajátos látásmódnak. Elfogadva az egy-kétezer esztendős leírásokat, anélkül, hogy az egyes népekre vonatkozó adatok hitelességét (meggyőzően!) bizonyítaná, írja le az egyes népek vándorlását, beolvadását, eltűnését. A régmúlt idők feljegyzéseiben szereplő tények tanúinak (leíróinak) szavahihetősége gyakorta nem, vagy csak részlegesen ellenőrizhető. Az „alapos gyanú” a „valószínűség” példának okáért egy bírósági perben nem elégséges annak kimondásához, hogy bizonyos esemény(sor) pontosan hogyan történt, s egyáltalán megtörtént-e. A történészi állítások jelentős részét, ha bíróság előtt kellene megvédeni, kiderülne, hogy az adott tény bizonyítékai nem egyértelműek, nem minden kétséget kizárók. A hipotézis, a feltételezés pedig nem tekinthető bizonyított ténynek. A kutatók nem szívesen vallják azonban be, hogy állításaik csak feltételezéseken alapszanak, s az egész múlt-rekonstrukciójuk fantazmagória. Pedig az a becsületes, ha bevalljuk, a régmúltról viszonylag nagyon keveset tudunk. Persze remélhetjük, hogy adatbázisunk még növekedhet…

A modern kutatási módszerek (egyebek között a genetika) példának okáért ma már lehetővé teszik, hogy a népek történetét hipotézisek helyett egyértelműen bizonyítható tényekre alapozzuk. A magyar őstörténet „hagyományos” felfogását az új kutatások gyakorlatilag teljesen szétzúzták.

Még az 1990-es években is rákényszerültem jómagam is arra, hogy tudományos meggyőződésemmel ellentétes őstörténeti képet írjak le ismeretterjesztő kiadványban és tankönyvekben.

A honalapítás folyamatát is egyre többen alapvetően másképp látják, mint a korábbi generációk.

A Kárpát-medencében évezredek során letelepedő népek kultúrája egymásra épült, teljes népességcsere koronként aligha történt. A hunok és avarok ugyanabba a népcsoportba tartoztak, mint a magát magyaroknak nevező nép. A Kárpát-medencébe nem menekülőként érkeztünk, s a beköltözés nem egyetlen év alatt történhetett. A Kárpátok karéján kívül, a Dnyeszterig és délre az Al-Dunáig terjedhetett a magyar településterület a 10. században, nem pedig úgy, mint 1945 után „történelmi” térképeink ábrázolták: a trianoni határterületet lakták magyarok, az ezt körülvevő gyűrű lakatlan vagy más népek által lett volna. A besenyők nem voltak „ősi” ellenségeink, együtt harcoltunk velük a Balkánon a 10. században, egyes (jelentős) csoportjaikat be is fogadtuk, és gyorsan beolvadtak (kényszerítés nélkül!) a magyarságba.

 

- Árpád vezérletével Melk térségét is meghódítottuk. Ezt az ottani, turistáknak szánt prospektus tartalmazza, a hazai történelmi közélet azonban agyonhallgatja. Mi lehet a mögöttes ok és cél?

 

- Alighanem a Habsburgokra lehettük korábban tekintettel, 1945 után meg valószínűleg az „irredentizmus” vádját akarták politikai okokból elkerülni. Még 1990 után is harcolnom kellett azért, hogy egy ismeretterjesztő könyvsorozatban a 10. századi magyar szállásterület ne a trianoni határokat kövesse, hanem Melkig stb. nyúljon. Trianon után sajnos szomszédságunkban a Kárpát-medence 1918 előtti történelme a tudományosság helyett a legendagyártás kategóriájába került. A magyarországi tudományt viszont 1945 után politikusaink belekényszerítették ennek elfogadásába, s a „beidegződések” máig sem múltak el nyomtalanul.

 

- A 907-es pozsonyi csatát 2007-ben egy politikai párt "fedezte föl" és illesztette a nemzet emlékezetébe. Noha egyes híresztelések szerint amerikai katonai akadémiákon is oktatják. Mikor lesz legalább hivatalos emléknap a nem hazai, hanem nyugati forrás által rögzített dicsőséges pozsonyi csata három napjának legalább egyike?

 

- Az őstörténeti „tabukhoz” képest a honfoglalás utáni időszakban 1990 után szabadabb volt a mozgástér. 1997-ben Árpád nép c. könyvemben már egyértelműen leírhattam, hogy Pozsony térségében megsemmisítő győzelmet aratott a magyar haderő. Azt is leírhattam, hogy 933-ban a merseburgi csata valójában nem is volt ütközet, mert a magyarok nem vállalták föl a túlerővel szembeni összecsapást, hanem kitértek előle, minimális veszteséggel. Itáliában korábban Berengár ellen is nagy győzelmet arattak (majd elfogadta őket a megvert uralkodó szövetségesnek!). az ún. kalandozó hadak kis létszámúak lehettek, s általában „meghívásra” mentek, pusztításaik a kor háborúihoz képest jelentéktelenek lehettek, a zsákmányuk is minimális, hiszen a gyorsan mozgó csapatok csak azt és annyit vihettek magukkal, ami vezetéklovaik hátára erősíthető volt.

 

- A római kereszténységet nem Szent István választotta – ahogyan most sulykolják –, hanem édesapja, Géza, sőt az ő apja, Taksony is megpróbált keresztény térítőket az országba hozni, neki még nem sikerült. Miért kell az államreformálás helyett az "államalapítás" hamis mítoszát az egyébként is hatalmas érdemeket szerző Szent Istvánhoz füllenteni a történelmi tények tiszteletben tartása helyett? 

 

- Géza fejedelem (aki a keresztségben szintén az István nevet kapta!) büszkén kijelentette, elég gazdag ahhoz, hogy két Istennek szolgáljon (azaz a nyugati és keleti kereszténységet is támogatta): ő alapította a pannonhalmi férfi- és a somlóvásárhelyi női kolostort, meg a Veszprém-völgyi ortodox női kolostort (ennek megmaradt görög nyelvű alapítólevele későbbi másolatban, ezt tévesen kötötték I. Istvánhoz (amit 2000-ben írott cikkemben is bizonyítottam).

Felesége, az erdélyi Sarolt a keleti kereszténység híve volt, mint apja, vagy a délvidéki Ajtony. Géza állama már keresztény állam volt. Az egyházi rendszer lassan épülhetett ki, hiszen lehetetlenségnek számít azt gondolni, hogy egy-egy két évtized alatt valóban fölépíthet minden tíz falu liturgikusan berendezett templomot (Szt. István törvénye szerint), hozzá több száz pap, a papoknak misekönyv is kellett stb. A 11-12. században békésen élt egymás mellett a kereszténység két ágazata hazánkban.

 

- Ön szerint az Anjouk uralma „kifejezetten előnytelen volt”, s ez ma sokakat meglep. Károly Róbert ugyan katasztrofálisan rossz hadvezér volt, ám az a pénzügyi rendszer, amelyet a körmöci aranyra alapozva kialakított, az utólagos értékelések szerint akkor korszerű volt. Diplomáciai bravúrja, az 1335-ös visegrádi királytalálkozó, melynek emlékéhez Antall József is sikerrel vissza tudott nyúlni, béketeremtő volt a térségben. Nagy Lajos uralkodását pedig sikertörténetnek érzékeljük ma. Zsigmond ugyan katasztrofális kezdet után. de elég jó király lett, császári pozícióját pedig csak "másodállásnak" hirdette a magyar királyság mint "főállás" után. Nagy baklövést követett el, hogy Husz Jánost megégette, s így ajándékozott egy mártírt – máig hatóan – a huszitáknak, de Szent Lászlót rajongva tisztelte, halála előtt Hozzá sietett vissza Nagyváradra - hogy a lábainál haljon meg -, ám cseh területen útközben meghalt. Mindennél sokkal jobb megoldás mi lehetett volna az Árpád-ház kihalása után, melynek utolsó tagja, III. Endre föltevések szerint zabigyerek volt, tehát az utolsó Árpád-házi király IV. – Kun – Lászlóban testesült meg?

 

- Az Árpád-ház évszázadai a belháborúk korszakának számítottak, már a keresztény államalapítás kezdeteitől, tehát korántsem volt valamiféle „idilli” időszak. A „külhonból érkezett” uralkodók közül sem Péter, sem III. Endre nem volt szerencsés választás, nem úgy, mint pl. III. Béla. A nyugatról érkezett királynők közül nem csupán II. Endre felesége (Gertrudis) okozott gondot, hanem II. István capuai származású normann neje is. Szerencsésebb lett volna a saját régiónkból (cseh vagy lengyel) uralkodót választani a trónra, vagy valamelyik magyar oligarchát. Az Anjouk nyugathoz kötődtek, ami számunkra korántsem volt szerencsés, főleg mert egyszerre akarták Nápolyt és hazánkat uralni, ami a nagy távolság miatt eleve képtelenség volt. I. Károly (nevét mindig Károlynak íratta okleveleiben!) fia két nápolyi hadjárata hatalmas költségbe került – fölöslegesen. A visegrádi találkozó korántsem hozott korszakos jelentőségű döntéseket. A magyar-lengyel perszonálunió jó megoldás lett volna, de nem sikerült hosszabb távol állandósítani. A magyar-lengyel-cseh államszövetség elég erős lehetett volna mind a német birodalom, mind az oszmánok ellenében. A valóságban azonban ez az „idilli” megoldás nem valósulhatott meg.

Zsigmond császári karrierje számunkra nem hozott sikert, sőt a huszita betörések pusztították a Felvidéket. S az, hogy a Habsburgokat is a pazarló Zsigmondnak „köszönhetjük” – tovább ront a képen. Ehhez képest Szt. László tisztelete jelentéktelen epizód.

 

 

- A tatárjárás Ön szerint „a kunok befogadása miatt” zúdult az országra. Erről miért nem tudunk ma semmit?

 

- A tatárjárás (1241/42) óriási katasztrófa volt, méltán tekinthetjük ezt követően IV. Béla királyt második honalapítónak – történészek generációi ennyiben összegezték az eseményeket, ez ment át a köztudatba.

Amikor azt állítottam a tatárjárásról írott könyvemben (1991), hogy ezt a háborút Magyarország nyerte meg, akkor volt, aki szinte elmeháborodottnak tekintett. Való igaz, bebizonyosodott ekkor is, hogy a határvédelmünk könnyűszerrel áttörhető (Vereckénél persze nem 40 ezer fejszés orosz szorgoskodott, mint Rogerius írta, a középkor emberei felelőtlenül írtak le nagy számokat, amelyeknek semmi közük a valósághoz, a jelentésük egyszerű: sok – azaz ebben az esetben elégséges). Most már azt is tudjuk, hol volt pontosan a döntő csata a Sajó közelében. Az egyes mongol seregek keskenyebb-szélesebb sávban pusztítottak, főleg a Duna-Tisza közén, a Dunántúlon csak átvonultak. Tény, hogy a kán követeket, leveleket küldött IV. Bélának, aki nem reagált a fenyegetésre. Az ok a mongolok által legyőzött kunok egy töredékének befogadása volt, emiatt indítottak büntető hadjáratot (céljuk nem az ország meghódítása volt!). A királyt nem tudták elfogni, kivonultak. Nem a nagykán halála miatt, Batu el sem akart menni a kánválasztásra, amely csak évekkel később történt meg.

IV. Béla már 1242-ben és később is győztes harcokat folytatott. Az ország pusztult, de gyorsan kiheverte és visszanyerte hadi vonatkozásban is régi erejét.

Analógia: Napóleon is elfoglalta Moszkvát, mégsem ő nyerte a háborút, hanem ki kellett vonulnia. A mongolok is átvonultak az országunkon, de aztán kivonultak. A Kárpátoktól keletre és délre viszont megszállva tartották az általuk elfoglalt területeket, de a Kárpátokon belül nem!

 

- Az oszmán borzalmait az 1444-es váradi béke miáltalunk történt megszegése miatt szenvedtük el – Ön szerint. Miért nem kap ez elég nagy hangsúlyt a nemzet emlékezetében?

 

- Bár újabb értékelés szerint a váradi „hamis eskü” jelentőségét kimutatták, de szélesebb időkeretbe még nem helyezték, s nem ment át a köztudatba. A „hosszú hadjárat” sikere elbizakodottá tette Európát, és Nyugat meg a magyar elit elhitte, a törököt ki lehet verni Európából. Ez azonban alapvetően hamis illúzió volt. A szultán által felajánlott egyedülállóan kedvező béke (várak átadása, jelentős pénzösszeg fizetése, bármely ellenség ellen fegyveres támogatás felajánlása) soha vissza nem térő alkalom volt. Ha a békét elfogadva egy erős végvárrendszert építettünk volna ki, a béke ismételt megújításával elkerülhettük volna azt, hogy hadszíntérré váljon országunk. Újabban tisztázta a kutatás Nándorfehérvár 1440-es ostromának jelentőségét (amit már a jezsuita Katona István a 18. században felismert!!!). A szultán ostromolta a várat, több mint fél évig(!), eredménytelenül. Az aknát a védők berobbantották, időben (szerb régészek nemrég megtalálták a helyét)!

 

- "A legendássá felnagyított Mátyás király politikája totális csődhöz vezetett" – fogalmaz Ön. Arra utal, hogy a Hunyadi fiú hatalmas területeket vesztett az oláhokkal szemben? Vagy arra, hogy gyenge titkosszolgálata miatt Bécsben meg tudták mérgezni, vagy – a másik változat szerint – gyilkos merényletet tudtak ellene elkövetni?

 

- Mátyás király valójában nem a népmesék legendás igazságtevője volt (ezeknek a történeteknek semmi köze a valósághoz). A Habsburg-kézen lévő korona megszerzése, az utódlásának biztosítása, s egy birodalom összekovácsolása volt életének célja. A koronát megszerezte, de drága áron, s olyan szerződéssel, ha nincs törvényes örököse, a korona a Habsburgokat illeti, a többi nem sikerült. Bölcsen tette, hogy nyílt csatát nem kezdeményezett a szultánnal, hiszen Hunyadfi János is csupán egy erős várra támaszkodva tudott győzni, s úgy, hogy ellenfele hibát-hibára halmozott. A déli végvárrendszer erősítését elmulasztotta, helyette a reprezentatív palotaépítéseket (Buda, Visegrád stb.) választotta. Bécs elfoglalása iszonyú pénzbe került (körülzárása alatt jelentős zsoldos haderőt kellett fizetni!). Mátyás halálának oka vitatható, mivel sírját feldúlták, a kérdés nem eldönthető. A zsoldosainak hátraléka nagy összeg volt, a kincstár üres, ezt hagyta utódjára…

 

- Szulejmán szultán kétszer is visszaadta a Szent Koronát – jelzi Ön. Ennek részletei miért merülnek homályba a mai történészi ügyködések közepette?

 

- Szulejmán 1529-ben és 1541-ben adta vissza a Szt. Koronát János királynak, ill. utódjának, viszont a Habsburgok magyar királyságát ugyanekkor nem ismerte el. Elsősorban a velenceiek, de más nyugati kapcsolatok révén is a szultáni udvar nagyon jól ismerte az európai országok szokásait, céljait. A trónra lépő Szulejmánnal minden áron békét kellett volna kötni, a nyílt csata felvállalása teljességgel értelmetlen volt Mohácsnál. Legfeljebb Budára támaszkodva lehetett volna esély (vö. Nándorfehérvár). Szulejmán nem akarta elfoglalni az országot, Budán sem 1526-ban, sem 1529-ben nem hagyott őrséget. A Habsburgok kényszerítették ki Buda török kézre kerülését, mert csak ezzel az ékkel lehetett megelőzni, hogy az egész ország Habsburg kézre kerüljön. A szultán nem akarta egy hatalmas birodalom szomszédságát, a gyengébb Magyarország ideálisabb szomszéd lett volna. Hiszen még a román fejedelemségeket sem szállták meg, pedig bármikor megtehették volna. Ferdinánd mohósága miatt (eleinte bátyja, Károly császár is óvta ettől!) vált két évszázadra hadszíntérré az országunk.

 

- A XVIII. században többször is elfoglalt Nándorfehérvár - Landorfehérvár, Bolgárfehérvár – „mindannyiszor az Oszmán Birodalom birtokában maradhatott” - tesz szemrehányást a Habsburg udvarnak Ön. Nándorfehérvár eleste miért ködös, miért nem rajzolódik ki éles körvonalakkal Lekcsei Sulyok Balázs – Balassi és Bocskai anyai nagyapja – alakja, akiről csak azt tudjuk, hogy az ő mulasztása okozta az erősség elestét nyolc évtizeddel Hunyadi János diadala után?

 

- Nándorfehérvárt elhanyagolták, nevetségesen kicsiny őrség védte 1521-ben, meg sem kísérelték felmentését. Az akkori magyar politikai elit teljességgel alkalmatlan volt az ország vezetésére. Jellemző, hogy 1514-ben elhitték, hogy egy szedett-vedett „kereszteshad” csodát tehet. Aztán (szerencsére még időben) rájöttek, hogy nem szabad őket a török ellen engedni, de nem is akarták a veszélyt fölvállalni, inkább uraikat támadták.

1688-ban visszafoglalták a keresztény seregek Nándorfehérvárt, de 1690-ben már el is vesztették. 1693-ban eredménytelenül ostromolták, 1717-ben sikerült újra elfoglalni. 1739-ben ismét török kézre került, s hiába foglalták el 1789-ben, az 1791-ben kötött szisztovói békében a nyugati hatalmak(!) kényszerítették ki, hogy minden elfoglalt területet, így ezt a várat is visszaadják a szultánnak.

A déli határvédelem átalakult, jórészt befogadott szerbekre, ill. horvátokra épült, Nándorfehérvár katonai-politikai jelentőségét nem ismerték föl a Habsburg uralkodók. Voltaképpen megalapozták ebben a régióban is Trianont.

 

- Ön úgy sejti – és ebben Kossuthtal egy követ fúj –, hogy az 1867-es Deáki tett, a Kiegyezés „tragédiához vezető kényszerpályára vitte az országot.” A Habsburg birodalom szétesését Széchenyi István száz évvel korábban ­– még huszonéves katonaként – pontosan megjövendölte. A „birodalom” a nagy háború után hetek alatt esett szét – tehát eleve életképtelen volt. Kiknek az érdeke ma is, hogy Deákot „a haza bölcse” elnevezéssel fényezzék, és 1867-et a nagy sikerek rajtjaként ünnepeljék?

 

- 1848-ban került kényszerpályára az ország, amikor Kossuth a nemzetiségekkel szemben erővel lépett fel (az 1860-as években belátta tévedését, de már késő volt), majd az ország a harcot választotta. A szabadságharcot az országnak 30-40 %-a támogatta (magyarok), a nemzetiségek többnyire vagy ellenségesek voltak, vagy passzívak. 1849-ben a győzelmek után hiba volt a trónfosztás, mert csak elmérgesítette még jobban a helyzetet, a háború megnyerésére ugyanis nem volt esélyünk. Két évtized kellett, míg rákényszerült a kiegyezésre Ferenc József. Közben Nyugat-Európa rendkívüli ütemben fejlődött. Lemaradásunkat csak csökkenteni tudtuk 1867-1914 között, de ez kevés volt, jelzi a nagyarányú amerikai kivándorlás. Deák Ferenc a kiegyezést nem tekintette egyértelmű sikernek, nem is ment el a koronázásra. Erőből próbált minden megoldani a magyar politikai elit, a nemzetiségi kérdést is, ami hiba volt, főleg az, hogy a több pólusú monarchia-átalakítást (osztrák-magyar-cseh-horvát állam) megvétózták. Pedig ezzel talán elkerülhető lett volna a háború, vagy Trianon, hiszen a csehek-horvátok nem hivatkozhattak volna arra, hogy ők elnyomottak voltak, nem szavazhattak a hadüzenet kérdésében.

 

- Az első világégés után hazánkat „a háború fő bűnbakjaként” tüntették föl a Versailles-washingtoni békerendszer bűnöző kialakítói. Benesen és Bukaresten kívül kiknek volt még érdeke – és miért – Magyarország körbemetszése?

 

- Mostanában egyre általánosabb vélemény, hogy valamiféle „titkos háttérhatalmak” álltak a háború és a békekötés mögött. Kérdés, miért éppen Magyarország vált az antant hatalmak szemében fő bűnbakká. Hiszen mi sosem fenyegettük sem Olaszországot, sem Franciaországot, sem Angliát, sem Amerikát az 1914 előtti fél évezredben. Éppen ellenkezőleg, számos honfitársunk támogatta ezeket az országokat harcaikban, éppen a Habsburg-hatalommal szemben. Jellemző, hogy az 1815-ös bécsi kongresszus Napóleon Franciaországát nem csonkította meg, s a jóvátétel is szolid volt. Az Antantnak szüksége volt szövetségesekre és látatlanban rábólintottak csatlósaik előzetes igényeire. A béketárgyalásokon elfogadták a Kárpát-medence nemzetiségeinek minden érvét, főleg a határok tekintetében, holott érveik köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. Elmarasztalták a magyarságot a nemzetiségi elnyomás miatt olyan országok, amelyek gyarmataikon nem éppen a szabadságjogok védelmezői voltak, Amerika négerei évtizedekkel azelőtt még jórészt rabszolgák voltak, az őslakosok pedig rezervátumokban tengődő páriák. Az antant úgy működött, mint egy bíróság, De csak a vádlókat meghallgatták, majd meghozták az ítéletet. A vádlott (Magyarország) ugyan elmondhatta érveit, de ez a meghozott „ítéletet” már nem befolyásolta. A nép akarata érvényesült az ítélet szerint, valójában azonban nem a nép döntött. Nem véletlenül ellenezték az népszavazást, mert akkor kiderültek volna a hamisítások. Bár „előírták” a nemzetiségi egyenjogúságot, valójában azonban atrocitások, elüldözés, vagyonok kisajátítása és kemény nemzetiségi elnyomás következett, - ezúttal a magyarok kárára.

 

- A Rákosi-garnitúra azt hazudta hazánkról, hogy mi voltunk Hitler „utolsó csatlósai”. Holott az olaszok és a horvátok tovább harcoltak a nácik mellett. Mellesleg a románok azért ugrottak ki hamarabb, mert a vörös hadsereg közelebb volt Bukaresthez, minthogy Keletről indult. Első csatlósok sem voltunk, minthogy Csehország, a bécsi Pázmáneumban végzett Tisza József – Jozef Tiso – által vezetett Szlovákia, valamint Románia előbb csatlakozott a harmadik birodalomhoz, mint mi. Kiknek érdeke mind a mai napig hazánkat megbélyegezni?

 

- Rákosiék Sztálin kottájából játszottak, s eszük ágában sem volt a magyarságot megvédeni. Az 1938-as határváltoztatást a nyugati hatalmak sem ellenezték, az 1940-es határmódosítást sem. A románok hamarabb ugrottak ki, kedvezőbbek voltak az adottságaik, míg Horthyt (és Magyarországot) a teljes magyar katonai vezérkar elárulta. Sztálin döntött mindenről, a Nyugat engedelmes kiskutyaként viselkedett, noha az atombomba Amerika kezében volt! Jellemző, hogy a németbérencnek végképp nem nevezhető Lengyelország is keményen lakolt amiatt, hogy 1920-ban ellenállt Szovjet-Oroszországnak.

 

- Az 1956-os forradalom október 16-án Szegeden kezdődött. Ezt Moszkva is tudta, mert október 23-án már elindultak az első tankok hazánk felé a Szovjetunió belsejéből. Október 23-án az első halottak Debrecenben estek el. A mai hivatalos történelemtanítás azonban az október 23-ai budapesti eseményeket – amelyet egyébként az egyetemisták nyíltan a szegediekhez való csatlakozásként szerveztek – tekinti a forradalom kezdetének. Itt miért fontosabb – legalábbis a hivatalosságnak – megint a mítosz, mint az egyértelmű történelmi tény?

 

- 1956-nak nem az a fő kérdése, hogy milyen szerepe volt az egyes magyar városoknak (Budapestnek és vidéknek). A forradalom felemás volt. A kommunisták (főleg a főbb vezetők) szinte mindannyian épségben megúszták, és a bosszújuk bestiálisan kegyetlen volt. Tragikus illúzió volt vállalni a fegyveres harcot, mert ennek a főváros látta kárát (nem elég, hogy 1944/45-ben már szétlőtték)! Semmi esély nem volt a Szovjetunió ellen. Nyugatot sem okolhatjuk, hiszen napok alatt kellett volna többszázezer embert, harckocsik százait, repülőgépek százait ide telepíteni, ami képtelenség volt, hiszen Ausztria semleges, a NATO államokkal nem volt közös határunk, s ha igazi hadszíntér lettünk volna, még több a pusztítás. Franco segítség felajánlása szép gesztus volt, de megvalósíthatatlan. Nyugat nem nyert volna velünk semmit, nem omlott volna össze a szovjet tömb. Erre még több mint három évtizedet kellett várni, s akkor vértelenül(!) megtörtént. Tartozunk azzal is az igazságnak, hogy ezt az összeomlást legkisebb mértékben sem tulajdoníthatjuk 1956 magyar harcainak.

Kép: youtube.com