Három évtizeddel a politikai, jogi rendszerváltoztatás kezdete után a Színház- és Filmművészeti Egyetemen való átalakításokhoz is hozzálátott a társadalom által választott politikai vezetőség. Pozsgai Zsolt írónak, filmrendezőnek tett föl kérdéseket a Présház.

- Mester, a „fordulat évében" az akkori, rákosista országvezetőség azt szabta feladatul az akkor indított filmművészképzésnek, hogy nemzeti köntösben kommunista tartalom sugallására alkalmas szakembereket tanítson meg a filmkészítésre. Az indulásnak ez a sajátossága kitapintható-e a mai gyakorlatban?

- Nem értem a kérdést. Fordulat éve? 1948? Ha arra gondolsz, hogy az akkori központi utasításos rendszer parancsára tucatjával készültek propaganda filmek, és színdarabok, színházi előadások – akkor azt kell látni, ezek kihulltak az idő rostáján. Nem gondolom, hogy ennek bármi hatása van a mai helyzetre. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek a magyar színház és film egyfajta aranykorát hozták el, ez meggyőződésem. Kamaszkoromban ámulva néztem a moziban Sándor Pál költői tragikomédiáit, Jancsó pimasz filmjeit, Gaál István gyönyörű Peer Gynt-jét. Ahogy Dömölky fájdalmasan realista filmjeit.  És még nagyon hosszan sorolhatnám. A televízióban mai napig ismételt filmeket készített Várkonyi Zoltán, Zsurzs Éva és a nyomukban haladó rendezői csapat. Nyilván készült pár kommunista propagandafilm akkor is, de kit érdekelt? A színházban ezekben az időkben töméntelen számban mutattak be új magyar drámákat Fejestől Sarkadin át Örkényig. A vidéki színházak legendás műhelyei akkor indultak Kaposváron, Nyíregyházán, Szolnokon, Pécsett és még több helyen. Markó Balett, Pécsi Balett, soroljam? Kolozsvárra jártunk Harag György rendezéseit nézni. A tévében minden hétre jutott egy új tévéjáték, vagy sorozat. Remek színészekkel. Hogy ebben mennyire érvényesült a Rákosi-éra hatása? Talán csak annyira, hogy a tehetséges alkotók épp a sematizmus ellen dolgoztak, nagyon sok film és színházi bemutató kisebb forradalom volt. Jó, akkor is meg kellett küzdeni időnként túlbuzgó bürokratákkal. De ez nemes harc volt. Időnként betiltottak egy-egy művet, de az csak még jobban erősítette a szellemi ellenállást. Én átéltem ezt az időszakot, és ezt tapasztaltam. De ha erről írok, vagy beszélek, a mai vérideológusok háborodnak fel. Nosztalgiázom a Kádár rendszer után! Ugyan! Az a mindennapi belső forradalom, amely a valódi tehetségeket remekművek létrehozására serkentette, mindannyiunkat lelkesítette, akik a szellem szabadságát hirdettük. A „változás éve” nekem a rendszerváltás, amikor egy elképesztően káros és fájdalmas folyamat indult el. Azok a művészek, akik addig együtt dolgoztak, örültek, lassan egymás ellenségei lettek. Ez igen, ez hatással van azóta minden művészeti ágra, és ez a hatás remekül leképeződik most, az SZFE kapcsán is. Szándékosan kerülöm a jobb oldal-bal oldali művészet, vagy az árokásás fogalmakat, mert szerintem nincs ilyen. Áramlatok vannak. Ahogy egy folyóban. Van a fősodor, a parti áramlatok, a mélyben levő áramlatok, sőt az ellenáramlatok is, amelyek okozzák az örvényeket. De ez a folyó egy forrásból ered. Még ha útközben csatlakoznak is más folyamok. A művészet ilyen természeti folyamat, nem társadalmi kérdés. A művészet szerintem inkább rokonítható a természettel, annak törvényeivel, annak változásaival. És ebbe beavatkozni olykor – ritkán! – lehet. Rosszul, és jól. Ha értelmes folyószabályozást végeznek, ami megakadályozza az árvizeket, az jó. Ha megtiltják, hogy mérgekkel szennyezzék, az is jó. De létezik a természet elleni emberi tevékenység, ami láthatóan vesztünket fogja okozni. Ez rossz. Mindenfajta művészet értelme a forradalom az emberi egyéni és kollektív szabadsága érdekében. Ha a társadalom ezt tolerálja, az jó. Ha ebben meg akarja akadályozni, az fájdalmas következményekkel jár. 

- A mai változtatási kísérletnek ellenálló agytröszt egyfajta családként védi a kommunizmusból örökölt oligarchikus strukturát. Mindeközben a gerontokratikus vonások is szemlélhetők. Érvényesülhet-e itt „az idő mindent megold" közhely?

- Amikor én kamaszodtam, az szocializmus volt. Ha a színháznál maradok, amit ebből az időből örököltünk, az az Európában páratlan társulatai rendszer, a budapesti színházak gyönyörű színkavalkádja, és a vidéki városok példátlan színházi élete, és ennek hatása az adott közösségekre. Ennek érdekeit épp Magyarország mostani miniszterelnöke védte meg az Európai Unió staggione-elképzeléseivel szemben. Miféle káros struktúra? Nyugaton elsorvadt a társulati színház, utazó színházak keresik a közönség kegyeit, ha Velencében jársz, az egykor világhírű Goldoni Színház ma egy ócska befogadóhely. És a többi is. A filmtámogatási rendszer, az igen, az teljességgel protekcionalista lett. És elüzletiesedett, a minőség rovására. (De már ez is változik, szerintem jó irányba.) A tévéfilmes alkotások szép lassan eltűntek a kínálatból, megszűntek a kiváló szakmai műhelyként funkcionáló könyvkiadók. Szabó Magda, a halála előtt döbbenten szembesült azzal, hogy új könyve kiadása egy pályázat függvénye, ahol a döntnökök percemberkék. Ezt meg is írta, majd meghalt. Nem kívánt így élni. „Gerontokratikus vonások”? Ezt kérdezed? A színházban és filmen nincs nyugdíjkorhatár, mindenki addig alkot, amíg bírja. És egy idő után mester lesz, tanít, de az alkotást nem tudja felfüggeszteni, mert az áramoltatja benne a vért. Az elmúlt évtizedek nagy negatív hatása éppen az, hogy a generációs természeti(!) törvényeket nem veszi figyelembe. Hogy a napi politikai, vagy anyagi érdek-csatározások közepette csak a lényeggel nem tudunk foglalkozni: a Mester-Tanítvány viszonnyal, annak ápolásával, támogatásával. A művészeti életben a generációknak egy láncolatnak kell lenniök, ahol a kapocs a Mester és Tanítvány viszonya és együttélése. Nekem még hála Istennek voltak mestereim, akik segítenek örökségükkel  még ma is eligazodni az Érték és az Érdek bonyolult rendszerében. Konkrétan: ha a csuklóműtétem idején a kórházba magammal viszem Spiró György egyik könyvét, amit szeretek, akkor valami hülye árokásó, aki a pályázati döntési listákon kívül életében mást nem olvasott, lesajnálva kérdezi: te őt olvasod? És ettől nekem rosszul kellene éreznem magam? Hol élünk?! A szigligeti alkotóházban akkor kezdődött a baj, amikor az írók elkezdték egymást lesni, ki melyik újságot veszi el reggel az asztalról. És itt elérkeztünk egy lényegi kérdéshez: van az alkotó, aki az irodalmi, színházi, filmes színskála ezer színében alkothat igazodva, vagy nem igazodva a közönség elvárásaihoz. Ezek együttélése teljesen problémamentes kellene, hogy legyen. És vannak azok, akik kötelességüknek érzik, hogy ezt a színskálát rendszerezzék. Értékeljék, megmondják, melyik rossz, melyik jó az adott kulturális bürokrácia, vagy a kritikusi kör elvárásainak megfelelően. A kettőt ne keverjük össze. 

- A „család" ártatlan magyar fiatalokat manipulál, s ezek csapata a szabadság igézetében harcol az ősi oligarchia érdekeiért. Létezhet-e olyan felvilágosító fortély, amely ezeket a fiatalokat kiszabadítja a Stockholm-szintróma gúzsából?

- Nem akarom játszani a hülyét, tudom, mit értesz „család” alatt. Egy liberálisnak mondott művészi értelmiséget, mely értelmiségnek egyes tagjai életben tartják az egyéb áramlatok kirekesztését. Ezt nekem nem kell bemutatni. 1996-ban megkaptam a legjobb európai drámának járó díjat az „Arthur és Paul” munkámmal Berlinben. Akkor még Internet híján levelet küldtek, amit ezen család tagjai eltűntettek. Nekik más jelöltjük volt erre a díjra. Akkori munkahelyemen, a Madáchban jött egy rémült telefon a Bundestag-ból, hogy másnap át kellene vennem a díjat Hans-Dietrich Genschertől. Vagy egy amerikai, bostoni színház itt járt, magyar drámát keresett amerikai bemutatásra, és a Mindszenty-drámámat választották. A Vígszínház dramaturgja őrjöngve hívta fel az amerikai igazgatót, hogy ez micsoda dolog, sokkal jobb drámák vannak a családban. A darabomat bemutatták, siker lett. És azóta a legtöbb helyen, ahol dolgozom, az igazgatók furcsa telefonokat kapnak. A filmtámogatási rendszerből a nemzetközi sikereim ellenére teljességgel kihagytak. Ha egy fesztiválon beválogatták egy filmemet, mentek az e-mailek ellenem. Bulgáriában rendeztem, és képesek voltak oda is telefonálni, hogy Pozsgai-t ne. Konkrét karaktergyilkossággal próbálkoztak az Új Színház kapcsán. Rengeteg utamat el akarták zárni évtizedekig. Vagy mást mondok. Drámakötetemet dedikálva beadom a Radnóti Színházba az igazgatónőnek, és kérem, beszéljünk pár percet. Semmi. Kérem e-mailben, üzenetben. Csak egy kis emberi beszéd. Nincs válasz. Nem is lesz. És a „család” többi színházával is így. És tudod, mi az érdekes? Ugyanezt tapasztalom a „másik oldalról” is. Előbb jutok be a monacói hercegnőhöz, mint a Nemzeti Színház valamelyik dramaturgjához.

 - Mind a mai napig hat a félelem, amely az oligarchia csapásai elől való meghunyászkodásra készteti a remek művészek egy részét. Ez utóbbiakat szabaddá teheti-e, s miképp az igazság?

- A kirekesztés csak a tehetségtelen emberben kelt félelmet. A valódi alkotó azt írja, amit belülről diktál neki valami megfoghatatlan alkotói szándék. És akkor nem érdekli, mi lesz a sorsa, hova kerül, nyer-e a pályázaton, vagy mi a fene lesz vele. Ezt a helyzetet lehet jól kezelni. Én merem állítani, jól kezelem. Miközben az a bizonyos „család” valódi alkotóinak tehetségét messzemenőkig elismerem, műveiket megnézem, elolvasom – nem érdekel a viszonosság. Mert ennek ellenére kétszáz felé közelít bemutatott színpadi műveim száma, 23 nyelven hallhatta a közönség őket szerte a világban. Másik szerelmem, a film is megadta nekem azt az alkotói örömöt, ami a továbblépéshez kellett. Panaszkodjam? Minek? Számomra ilyen értelemben, a műveket nézve nincs „család”. Érvényes és nem érvényes művek vannak. A most nem érvényesek lehetnek érvényesek száz év múlva. Ki tudja? A Katonában láttam egy zseniális előadást, majd ugyanannak a rendezőnek egy számomra érdektelen munkáját. A Nemzetiben is lelkesedtem például az Attila, vagy a Bánk bán előadások után, de egy vendégrendező által színpadra vitt Cyrano okán szerintem rendőrt kellett volna hívni. Vannak ilyen értelemben oldalak? Árkok? Vannak. De ezeket nem a művészek kezdték el kiépíteni  a rendszerváltás után, hanem dramaturgi, kritikusi réteg, kiegészülve azokkal, akik kizárólag politikai hátszéllel juthatnak a művészeti élet területén pozíciókba. És ők aztán tudnak rombolni rendesen, tudnak árkokat ásni, egymás ellen uszítani alkotókat, meg is van az eredménye. Az pedig, hogy egy alkotói közösség, művészeti csoportosulás kirekesztő lehet, ez mindig így volt, például a Nyugat című legendás folyóirat esetében is. Csak ők időben észhez tértek.

- Vélhető, bár nem bizonyítható, hogy tengerentúli propagandaközpontok szállítják a módszereket az itthoni, a hibrid háborúra szellemileg (is) alkalmatlan orkoknak. Vannak-e hazai agytrösztök, amelyek szellemileg felülkerekednek az atlanti propaganda szofisztikált manőverein?

- Ez nagyon szép kérdés, olyan szép, hogy szinte érthetetlen. De vannak, helyesebben most alakulnak. Mondtam, a művészet számomra a természet része és nem a társadalomé. A természet most próbára tesz bennünket. És szerintem ez a helyzet pozitívan hat a művészi gondolkodásra. Változás lesz.

- Létezhet-e a SZFE-konfliktusban okos megoldás, s mi az?

- Amikor Huszti Péter volt a rektor, bementem hozzá, hogy szeretnék tanulni, legyen már valami színházi jellegű diplomám. Azt mondta, tanulni nem, de tanítani lehet. És órákat adtam ott, élveztem. Jött a váltás, jött a „család”, szó nélkül kiraktak, bár jó szívvel emlékszem pár fiatalra, akik ezért felmentek a rektori hivatalba, és kérték, hogy maradhassak. Ennyi kapcsolatom volt a főiskolával. És nem is akarok sokat okoskodni, megtették már épp elegen. Távirati stílusban: nem értettem egyet, hogy egyetem legyen. Amit három-négy év alatt nem lehet jó tanárokkal megtanítani olyan szakmában, amit nem is lehet tanítani – azt már nem is kell. „Dr. Színész.” Szerintem ez megmosolyogtató. Ráadásul aktív éveikből vesz el. Júlia bizonyos életkorban Júlia. Sajnáltam, hogy megszűnt a kötelező vidéki színházi gyakorlat. Ez egykor alapvető volt a színészi fejlődés szempontjából. Fogalmam sem volt, miért Kaposváron kell egy másik képzés, amikor oda akkor még nem volt út (tavaly adták át a bekötőt), a vonat is Dombóváron akasztja le a Kaposvárra menő kocsikat. Ráadásul a kaposvári színház összeomlás előtt állt, mindenki tudta, hogy fel kell újítani. És nem is tudta megadni a szakmai hátteret a képzéshez. Budapesten van minden. Színházak, alkotói csoportok, minden más, ami kell egy diáknak, ha este akar magával valamit kezdeni. Amikor itt van a Pázmány, ami amúgy is oktat színháztudományt, ott is lehetett volna egy színész tanszak. Kaposváron vezetői helyzetbe hozni egy kritikusnőt, aki egész életében abból élt, hogy gyűlölt másokat? Tanárnak? Érteni véltem Vidnyánszky nagyon helyes gondolatmenetét arról, tüntessük el ezeket az amúgy sem létező árkokat. A Nemzetiben sok embert dolgoztatott a „családból”, és remek előadások születtek így. Ő párbeszédet akar. És meg is lenne szerintem erre a nyitottság, ha nem óbégatnának köztük azok, akikről már szóltam, a feljelentők, a telefonálgatók, az érdek-emberek, a politikai talpnyalók, akik valamitől  indokolatlanul nagy hatalmat kaptak a kezükbe. Jó, a „két család”. Ne éljenek együtt, de éljenek egymás mellett. És ne egymás ellenében. Legyen még egy képzés, az nem árt. Az egyik a színházi és filmes vonal egyik áramlatát képviseli, a másik a másikat. Egészséges verseny. Ha a „család” egyik Bánk bán előadása úgy kezdődik,  hogy az egyik szereplő önkielégít a nyílt színen, és azt a közönségnek meg kell várni (megtörtént előadás!), ez számomra elfogadhatatlan. De! Mutassunk fel ezzel ellentétes értékes alternatívát! Aztán a felvételiző dönthet, melyik érdekli jobban. És utána a pályája megmutatja, jól döntött-e. De akkor ennek csak szakmai alapon kell történnie. Illúzió? Az. Ha egy művész nem „illuzionista”, akkor nem tud alkotni. Valami jóban mindig hinni kell. Vagy hogy itt van, vagy hogy el fog jönni. És igen, ennek a most már azért nagyjából látható folyamatnak igazi vesztesei azok, akik most akarják feltenni életüket a színészetre. De látod? A természet ezt is milyen ügyesen megoldotta. A járvány miatt időt kapott mindenki a gondolkodásra. Most úgysem lehetne órákat tartani. És ki tudja, még meddig nem. Nemrég egy belső beszélgetésen az SZFE helyzetről egy intézményigazgató halálos cinizmussal azt találta mondani, kit érdekel ez a pár hőzöngő fiatal? Legfeljebb nem lesznek színészek, és kész. Megfordult a nem létező bicskám a zsebemben. Ezek fiatal, lelkes emberek. Lehet, hogy pont köztük vannak azok, akik a jövő színházi életének letéteményesei lehetnek. Ez nem gyártósor, hogy beteszünk egy vidéki gyereket, és a másik oldalon kijön egy színész. Ciklikusság. Van úgy, évekig nem találni valódi tehetséget. Aztán egyszer csak összeáll egy osztály, egymást is meg tudják termékenyíteni művészileg, és kijön egy ragyogó, csupa tehetség-csapat. Mindegyik mögött sors van, mindegyik egyéniség – és mindegyik életéért, mi, az idősebbek felelősek vagyunk. Hogy most forradalmároknak gondolják magukat? Nem ez a természetes ilyen korban? Nem velük van a baj. Azokkal, akik ezt a korsajátosságot egyik vagy másik „családból” saját anyagi, politikai, egyéb megfontolásukból önmaguknak ki akarják sajátítani. És amit még nem mondtam el: igen, amikor ősszel egyik este az Ódry felé jártam, vettem a közelben három nagy családi pizzát, és beadtam az „őrnek”. Megköszönte.

Az egész épületet pedig – amikor még ott adtam órákat, akkor is  mondtam – le kell bontani, mert már alkalmatlan a modern művészképzés oktatására. És keresni egy olyat, ami a kor kihívásainak megfelel. Akár kettőt a két családnak.

És hogy visszatérjek a kezdő kérdésedre: igen, le kell bontani, mert ezekben a falakban még ott van a „fordulat évének” bűzös lehelete, és ez az egész értelmetlen és ártalmas szembenállás szellemi és fizikai nyoma.  Ami már eltüntette az egykor ott tanuló zseniális emberek emlékét.