Bogár László szerint a Szent Istvántól a Hunyadiakig terjedő tér-időben a Nyugat ugyan számos jelét adja annak, hogy a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa nagyon „útban van” számára, de minden olyan kísérlete, amely mindennek a felszámolására irányul, kudarcba fullad. Ám a nyugatias modernitás a szó szoros értelmében robbanásszerűen megváltoztatja az erőviszonyokat. A Nyugat a világ „felfedezésével”, vagyis a rajta kívül lévő civilizációk brutális kifosztásával addig értelmezhetetlen erőfölényre tesz szert. A közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.

2018. július 26.

​

- Professzor úr, a XVI. században Szolnokot nyugati zsoldosok "védték" - az oszmán sereg elől elfutva üresen hagyták a várat. Balassi 1594 tavaszán Esztergomnál készült a csatára, a táborban a részeg nyugati zsoldosok mindennap "magyart öltek", a török sereg üzente a magyaroknak, menjenek el, a züllött nyugatiakat könnyen leölik. Az ilyen részletek miért maradnak ki a magyar történelemoktatásból?

- Általában szeretjük jó szándékú jámborsággal azt hinni, hogy az iskolában „történelmet tanulunk”, ám ez sajnos nem így van, egyszerűen nem lehet így. Amit tanítanak nekünk az először is nem történelem, hanem történetírás, vagyis valakik elmesélnek nekünk egy történetet múltbéli dolgokról, aminek aztán vagy van köze mindahhoz, ami a múltban ténylegesen lezajlott, vagy nincs. Tudomásul kell vennünk, hogy a történelemtudomány (már amennyiben bármilyen, az ember társadalmi létezésével kapcsolatos stúdiumot tudománynak lehet nevezni) is egyike az életünket behálózó és a világértelmezési logikánkat alapvetően meghatározó médiumoknak, amelyek, mint a nevük is mutatja, közvetítők csupán. amennyiben bármilyen, az ember társadalmi létezésével kapcsolatos stúdiumot tudománynak lehet nevezni) is egyike az életünket behálózó és a világértelmezési logikánkat alapvetően meghatározó médiumoknak, amelyek, mint a nevük is mutatja, közvetítők csupán. Az elbeszélési módját abban a viszonyítási rendszerben értelmezni ahonnan megszólal, ezt szokás forrás-kritikának nevezni. Oswald Spengler sokat idézett mondata, miszerint annyi világ van, ahány lény a világon, a történelemtudomány esetében mutatkozik meg a legteljesebb valójában. És akkor persze itt jön a legkényesebb kérdés, hogy kinek a kezében is van (volt, lesz…?) a tudás-meghatározó és értelmező hatalom Magyarországon, (meg persze bárhol máshol a világon) szóval, hogy ki írja a „meséket” ? Ki ellenőrzi a elmesélés feletti rendelkezés főhatalmát. A Nyugat szakrális kultúrából deszakrális civilizációba való átfordításának több százéves története során ez a láthatatlan szuperstruktúra a lét-értelmezés egész rendszerét totális ellenőrzése alá vonta. És ezt a ma is tartó pusztító folyamatot a szabadság kiteljesedéseként ünnepelteti meg a lét alatti létbe szorított anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt kifosztott többséggel. Politikai rendszerek jönnek-mennek, csinált forradalmak és ellenforradalmak látványtechnikai tűzijátékai segítik jótékonyan elfedni a lényeget, vagyis, hogy a világ értelmezését és az erre a világértelmezésre épülő létberendezkedést meghatározó főhatalom nemcsak, hogy nem változik, de egyre elmélyültebben, professzionális virtuozitással gyakorolja ugyanazt a főhatalmát. Ez a nagy átfordítás (Polányi Károly kifejezésével élve, a „Great Transformation”) a XIV. századtól („trecento”) egészen a XVIII. századig tart, és a most általunk kinagyított korszak, a XVI. század ennek nagyjából éppen a közepe. A Szentkorona szakrális történelmi Magyarországának szétzúzása talán a legfőbb törekvés-nyalábja volt ennek a „nem létező világerőnek”, mert hazánk egyike volt azon, akkor már kevés számú lét-szerveződési egységnek, amely viszonylag hibátlanul őrizte az előző évszázadokból még életben lévő szakrális kultúrát, tehát „nagyon útjában” volt a deszakrális civilizációt létrehozni kívánó szuperstruktúra urainak. Sajnos a magyar elitek döntő többsége képtelen volt felismerni a tektonikai mélységű átalakulások lényegét. A Hunyadiak jelentik az utolsó szellemi felvillanást, a Bibó István által annyira hiányolt „lényeglátó realista” létkarakterének a megnyilvánulását. A három Hunyadi (János és két fia) „felszámolásával” szellemi értelemben elhárul az utolsó „akadály” is, a szakrális Magyarország szellemi védelem nélkül marad, és aztán már csak idő kérdése, hogy előbb lelki és erkölcsi értelemben, aztán fájdalmas látványossággal anyagi, fizikai értelemben is összeomoljon. Balassi Bálint, nagy elődjével, Tinódi Lantos Sebestyénnel együtt, (akinek halálakor Balassi kétéves kisgyerek lehetett, tehát szinte „váltják” egymást) egyszemélyes „vándor tévéként” működnek, a kor legfontosabb „média-személyiségei”, pontosabban ők maguk a média. A lehető legteljesebb mértékben és módon elismerve rendkívüli érzékenységüket, tehetségüket és becsületes állhatatos kitartásukat, helytállásukat, látnunk kell, hogy ők azért inkább a „túlfeszült lényeglátók” lét-karakterét jelenítik meg Bibó István szóhasználatával élve. Bár csak több mint száz évvel később mondatik majd ki a Tyukodi pajtás nótában, hogy „két pogány közt egy hazáért”, de e „satu-helyzet” lényegének pontos megértésével, és legfőképpen e lényeglátást követően a kivihető, (tehát realista!) teendők felvázolásával már adósak maradnak. És persze azt sem zárhatjuk ki, hogy sajnos ennek a tragikus történelmi feladványnak ott és akkor már nem volt, mert nem is lehetett megoldása.

- Mint Ön írja: "az Oszmán Birodalom „személyében” látszólag a Nyugat opponense, ám valójában a Nyugat szövetségese Magyarország felszámolásának törekvéseit illetően." Nándorfehérvárnál az oszmánok által felbérelt francia tüzérek ágyúzták a magyarok által védett várat. Miért lenne fontos, hogy a magyar fiatalok éppen jövőjük érdekében tudják a múltnak ezeket az agyonhallgatott tényeit?

- A francia ágyúöntők és tüzérek Nándorfehérvár ostromában betöltött dicstelen szerepe világosan jelzi, hogy I. Ferenc („legkatolikusabb”) francia király fesztelen természetességgel ápolhatott stratégiai szövetséget Nagy Szulejmánnal, aki egyébként leveleit rendszeresen úgy címezte, hogy Ferencnek, Franciaország nevű tartományom helytartójának. Mindez már csak azért sem zavarta Ferencet, mert pontosan tudta, hogy a magyarság akár saját pusztulása árán is meg fogja akadályozni, hogy Szulejmán közvetlenül is birtokba vegye Franciaország nevű tartományát. Folytatván az előző kérdésre adott válaszom logikai ívét, mire is kellett volna akkoriban választ találni? És persze, ami most talán ennél is fontosabb, mit és hogyan kellene minderről a mai fiatal nemzedékeknek megtanítani, úgy, hogy az valóban segítse őket a mai jelenség-világ alatt meghúzódó lényeg megértésében, ha már elfogadtuk azt, hogy a történelem az élet tanítómestere. The Great Transformation, írja műve címében Polányi Károly. Nos, e Nagy Átalakítás lényege az, hogy megváltozik az emberi létezés alapvető „célfüggvénye”, míg a szakrális kultúra célja egy emberen túli transzcendens lényeg, az üdvösség, az Isten szerint való élet, a deszakrális civilizáció lényege a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyag-tömeg szakadatlan növelése akár a világ felszámolása árán is. És persze úgy, hogy ez minél több profitot hozzon a „növelőnek” szintén bármi áron. A „búcsúcédula” intézménye jelzi a legbrutálisabban ezt az átfordulást és az átfordulás lélegzetelállító gyorsaságát. Egyszerűen arról van szó, hogy innentől kezdve pénzért megvásárolható azon bűnök megbocsátása, amit részben éppen azért követnek el, mert szükség van a pénzre ahhoz, hogy aztán megvásárolhassák a bűnbocsánatot, és így tovább, és így tovább, vagyis máris előttünk áll, az, amit az elméleti fizika öngerjesztő örvénylésként ismer. Öngerjesztésről akkor beszélünk, amikor egy rendszer nem lecsillapítja az őt érő külső sokk-hatást, hanem éppen ellenkezőleg felerősíti azt, egészen önmaga végső felszámolásáig. Az sem mellékes, hogy e „globális megbocsátásipari művek” létrehozója és „nagyüzemi” elterjesztője a pápai trónusra ültetett Giovanni di Medici (X. Leo néven) a kufárok fejedelme. (Tegyük hozzá, Bakócz Tamás bíborossal szemben.) A Szentkorona szakrális történelmi Magyarországa ebben a helyzetben kétszeresen is útban volt. Egyrészt mert „veszélyesen” stabilak voltak a szellemi alapjai, és látványos ellenállása igen kellemetlen példával szolgálhatott volna más hasonló szembeszegülőknek is. Másrészt mert hazánk nemcsak lelki, erkölcsi, szellemi értelemben volt mérhetetlenül gazdag a Szent Istvántól Hunyadi Mátyásig tartó tér-idő során, hanem anyagi, fizikai értelemben is. Elég, ha arra gondolunk, hogy a Kárpát-medence adta Európa aranytermelésének közel kétharmadát. Már pedig a deszakrális civilizáció profit-mechanizmusai rohamos gyorsasággal növelték az aranynak, mint forgalmi, fizetési, és felhalmozási eszköznek a szerepét, és az iránta való igényt. Mivel a Kelet-tel való kereskedelem azt a kevés aranyat és ezüstöt is kiszívta Európából, ami itt volt, lévén e kereskedelem Európa számára végzetesen deficites, illetve az Oszmán birodalom terjeszkedése elzárta a szárazföldi utat, az arany iránti éhség általános hisztériába torkollott, és ez akár a kora-kapitalizmus „bevezetési” kísérletének látványos bukásához is vezethetett volna. Magyarország szétzúzása tehát elemi stratégiai érdeke volt az addigra már kellően „elkufárosodó Nyugat urainak. Az Oszmán birodalom ugyan látszólag a Nyugat valamiféle ontológia alternatívájaként tűnik fel, ám ez csak optikai csalódás. Legmélyebb szerveződési elvei valójában egy, a nyugatias modernitásénál is kegyetlenebb kora-kapitalizmus masinériáját rajzolják ki. Ha ehhez azt is hozzá tesszük, hogy az 1492-ben Spanyolországból elüldözött szefárd pénzhatalmi elitek jelentős része Németalföld mellett főként éppen az Oszmán birodalomban talál új otthonra, akkor igen izgalmas következtetésekre juthatunk. A szultánok pénzügyi és diplomáciai stratégiájának igazi formálói éppen ezek az erők voltak, így a két pogány közt egy hazáért fordulat tektonikai mélységei már sokkal érthetőbbé válhatnak számunkra. Egyrészt azért mert a két pogány valójában egy, és valóban pogány, hisz deszakrális. Másrészt pedig azért, mert ezt kétszáz éves késéssel ismerték fel a legjobbjaink is, ahogy Juhász Ferenc többször idézett Tékozló ország című eposzában írja időkbe látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát sírba taszítsa, igen.  Ha nem akarunk újra ebben a helyzetbe kerülni, ki kell törnünk a hamis értelmezéseknek ebből a végzetes történelmi ketrecéből, aminek vannak biztató jelei.
 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi folyamat jelmondata. Mint írja: "Hazánk óriási erőfeszítésekkel ugyan a Habsburg Birodalom részeként formálisan megőrizheti integritását, de 1920-ban a fizikai valójában is végbemegy Magyarország felszámolása." Széchenyi idegösszeroppanásának egyik oka vélhetően az volt, hogy látta: a magyar földvagyont osztrák, belga francia pénzoligarchák szerzik meg, Erdélyben az ősiségi birtokok román kézbe csúsznak át. Bécs ahelyett, hogy fékezte volna, ráerősített erre a folyamatra. Ma mégis Habsburg Intézet működik adófizetői pénzből Magyarországon, és nem Árpád-ház Intézet vagy Anjou Intézet. Miért?

- Ahogy már többször említettem ez a láthatatlan értelmező-hatalom roppant tér-időkön átnyúló folytonosságot mutat, és mindig sok lépéssel előttünk jár. Az elmúlt évszázadok, lassan most már inkább évezredek azt látszanak igazolni, hogy a mindenkori politikai hatalom lejátszás-technikai felszíne alatt valójában „csiki-csuki” játékot játszik velünk. A Hunyadiakat követően is vannak igazi szellemóriásaink, akik a lényeglátó realista lét-karakterének biztató jeleit mutatják. Bocskai, Rákóczi és Széchenyi sorsa azonban azt jelzi (egymástól szinte pontosan 120 évnyi távolságra) hogy egyre szűkül e létkarakter történelmi mozgástere, és végül művük összeomlik. Önmagában nem az a baj, hogy létezik Habsburg intézet, hanem az, hogy ezeknek a történelmünket meghatározó összefüggéseknek változatlanul nincs „gazdája”. Azt láttuk a Veritas intézet létrehozásához kapcsolódó hatalmas szellemi örvénylésekből, hogy elkezdődött ennek a globális értelmező hatalomnak a korlátozása, de tudnunk kell, hogy az iszonyú ellenállás miatt roppant feladat áll előttünk.