Bogár László szerint a magyar társadalom tudatos eladósítása már 1968 és 1973 között elkezdődött. Az adósságszolgálatként a globális pénzhatalmi rendszer kiszivattyúzta kamat, valamint a hazánk területén ideiglenesen állomásozó multinacionális vállalatok által kiszivattyúzott profit teljes értéke az elmúlt fél évszázad során legalább hatszázmilliárd dollárra tehető, amivel nagyjából felére csökkent az ország anyagi értelemben vett nemzeti vagyona. Erről kérdezte őt a Présház Hírportál.
2018. május 8.

- Professzor úr, a pénzügyi veszteségnél is súlyosabb, a szó szoros értelmében felbecsülhetetlen az a kár, amely a népességünkben és egészségvagyonunkban keletkezett, és amit a lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulás jelent. Ezek a korosztályok a szó szoros értelmében a saját bőrükön érezhették, hogy miként is működik a globális kollaboránsok pusztító ereje. A luxusvillában élő, hatalmas bankbetéttel rendelkező globális kollaboránsok azonban a sajtót is kezükben tartják. Hogyan leplezhetők le, s válnak azonosíthatóvá név szerint a közvélemény előtt mégis?

- Ez az egész kérdéskör a rendszerváltozási folyamat egyik legkényesebb eleme. De nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy valójában az elmúlt fél ezer év egész globális „világrendszer-váltásának” legkényesebb pontja is egyben. A saját létezését is tagadó globális szuperstruktúra kényszerítette a Nyugat szakrális kultúráját arra, hogy néhány évszázad alatt deszakrális civilizációvá alakuljon át. Ráadásul ez a deszakrális civilizáció agresszív módon globálissá tágult, és tágul ma is tovább, ezzel kikényszerítve az egész világ ilyen értelemben vett „nyugatosodását”. Így tehát a világ minden pontján ugyanaz volt és lesz is az alapkérdés, és ez nem más, mint az, hogy miként viszonyuljunk ehhez a mindezt vezérlő „nem létező” világerőhöz. Az egyik póluson azok vannak, akik úgy vélik, hogy csak az állandó védekezés és intenzív szembeszállás lehet az egyetlen lehetőség. Ezzel is legfeljebb lassítani tudjuk a „birodalom” folyamatos térnyerését, a lokalitásokat kifosztó pusztító stratégiáját. A másik póluson azonban egy olyan vélemény-nyaláb alakult ki, amelynek lényege az, hogy csak e globális birodalommal való készséges együttműködés, sőt teljes behódolás lehet ez egyetlen helyes út. Tévedés ne essék, ennek is lehet valamilyen belső logikája, és ez talán az, hogy a birodalom a természeti törvények erejével fejti ki hatását, így vele szemben minden ellenállás teljesen hiábavaló, úgyis csak ő győzhet. (Ahogy József Attila írta 88 évvel ez előtt „fegyvert ragadni gyengeség, megöl az ellenség, és megver…..jogállamban pénz a fegyver.”) És lássuk be, az elmúlt évszázadok, de talán évezredeket is mondhatnánk, sajnos inkább igazolják ezeket a nézeteket, mint nem. Ám az is igaz, hogy mindez a lokalitások népessége döntő többségének a gyorsított lepusztulását, végső soron a lokalitás teljes pusztulását idézi elő. Ráadásul, és a kérdés nyilván erre irányul, mindez lehet egyszerűen cinikus magyarázó ideológia is, ami csak arra szolgál, hogy elfedje a lényeget, hogy felmentést adjon a gátlástalan és permanens hazaárulásra. Kisiskolás koromból emlékszem arra, hogy a „hetes” egyik legkülönlegesebb privilégiuma az volt, hogy húzott a táblán egy függőleges vonalat, és az így létrejövő két oszlop egyike fölé az írta, hogy JÓK, a másik fölé meg azt, hogy ROSSZAK. Én a lelkem mélyén már akkoriban hat-nyolcéves koromban is éreztem, hogy ez így valahogy nagyon nincs rendben. Nem azért, mintha nem hittem volna abban, hogy a világban igenis van jó és rossz, amit egyébként ma még inkább hiszek, hanem azért, mert homályosan már akkor is úgy véltem, hogy a jó és a rossz a világban nem egy nagyon egyszerű függőleges vonallal válik ketté, hanem sokkal bonyolultabb módon. (Ha már gyermekkori élményeknél tartunk, akkor inkább valahogy úgy, mint amikor sűrű viszkózus fehér festékbe vörös festéket öntünk, és lassan kevergetni kezdjük, különleges alakzatokat létrehozva így.) Én is nagyon sokszor éreztem keserűséget, dühöt, indulatot az elmúlt évtizedek során, és szívesen összeírtam volna egy-két „listát” azokról, akikről pontosan tudom, hogy cinikus, gátlástalan gazemberséggel segítették kifosztani saját népüket, legfőképpen azért, hogy ezzel saját hedonista vágyaikat még jobban kielégíthessék. Mégis úgy érzem, hogy talán mégsem az ilyen „listák” készítése és nyilvánosságra hozása volna a legfontosabb feladatunk. Ennél fontosabbnak érzem azt, hogy egyrészt minél pontosabb képünk legyen arról, hogy miként is korrumpált (és korrumpál ma is) a „birodalom”, és hogy megértsük ennek a sok ezer év óta tartó ördögi „lélek-ölési” folyamatnak a lényegét. És, ha megértettük, akkor talán mindnyájan rádöbbenünk arra, amit a Hamvas Béla a Patmosz-ban olyan megrendítő pontossággal írt le, hogy ma is csak beleborzongani tudunk. Ezt írja: „…Kierkegaardnak „Az idő bírálata” című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van: romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot… Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt…” Akárhogy is kerülgetjük tehát, szembesülnünk kell azzal, hogy elárulni sajnos csak azt a hazát lehet, amely lelkileg már meggyengült. Ezt kell megértenünk, és lassú, türelmes munkával visszafordítanunk.

- "Ha nem akarjuk, hogy a most megjelenő új SZDSZ megint végzetes csapdába csalja a gyanútlan magyar fiatalok százezreit, akkor cselekednünk kell" - írja Ön. Konkrétan milyen cselekvésre céloz?

- Ahogy az előző válaszomban már jeleztem, ez a cselekvés nem látszik túl egyszerű feladatnak, mert a lélek-ölés már igen mélyre hatolt, és mindnyájunkban ott van a hitnek valami olyan megrendülése, meggyengülése, amit nagyon pontosan meg kell ismernünk ahhoz, hogy valóban cselekedni tudjunk. Egyetemi oktatómunkám során gyakran találkozom és beszélgetek olyan fiatalokkal, akik ezt a dilemmát azzal a nagyon egyszerű csapdahelyzettel ábrázolják, amit a mindnyájunkban benne lévő „élet-üzemeltető” lény, és a magát a „mindenséggel mérni” készülő Isten-képmása szakrális lény közötti feszültség ír le. Vagyis azt mondják el, hogy a lelkük mélyén látják és értik, hogy mi zajlik a világban, és azt is sejtik, hogy mi volna a feladatuk, de közben „valahogy meg is kellene élni” családot alapítani, gyerekeket nevelni. És a pénz „odaát van” tanár úr, mondják kényszerű, szomorú iróniával. És ennek az „odaát”-nak az ura, akárcsak Ady számára a Disznófejű nagyúr, mindnyájunk felett uralkodó brutális fegyelmező hatalomként van jelen. A probléma azonban lélektanilag ennél is bonyolultabb és gonoszabb, mert a diákjaim azt is megvallják, hogy senki sem szeret tartósan megalkuvó erkölcsi roncsként tekinteni önmagára, aki a közvetlen megélhetésért cserébe cinikusan feladja az elveit. Ezért a „kognitív disszonancia redukció” Leon Festinger által leírt mechanizmusa előbb vagy utóbb működésbe lép, és meggyőzzük magunkat, hogy valójában mégis csak helyénvaló dolgokat cselekszünk akkor, amikor nyilvánvalóan megalkuvás, gyengeség, gyávaság és hitványság mindaz, amit teszünk. A rendszerváltók nemzedéke, ahová magamat is sorolni vagyok kénytelen, hisz nyolc évig parlamenti képviselő és nyolc évig politikai államtitkár voltam, előbb meg kellene, hogy vallja a közös bűnt. Mármint, hogy többnyire se tudásunk, se bátorságunk nem volt azt tenni, amit kellett volna. Ahogy a Szentírás mondja, „az ki megvallja és elhagyja a bűnt, az könyörületességet nyer ennek általa”, de ehhez meg kell(ene) vallani és el kell(ene) hagyni ezt a bűnt, és erre nem nagyon történt kísérlet. A rendszerváltás minden aktív részvevője úgy tekint magára, mint aki mindenféle értelemben a lehető legjobbakat vitte volna végbe, ráadásul úgy, hogy a kezdetektől mostanáig ugyanazon elvek mentén ugyanazt a gyakorlatot követte, ami nyilvánvaló képtelenség. Amikor azt mondom, hogy cselekednünk kell, akkor ezen legelőször is azt értem, hogy a rendszerváltók nemzedékének drámai pontossággal el kellene beszélni ezeket a nagyon kényes „történeteket”, ám ehhez megértő szeretettel, hittel és bizalommal teli lelki, erkölcsi, szellemi tér kellene, ami nemcsak, hogy nincs, hanem éppen ennek az ellenkezőjétől szenved a nemzet. És egy ilyen helyzetben a fiatal generációk nagyon kiszolgáltatott és sebezhető állapotban vannak. A harminc évvel ezelőtt „legyártott” és sokáig a globális birodalom lokális „csúcsfegyvereként” működtetett SZDSZ-t mint irritáló, élő bűnjelet „visszavonta” ugyan a globális SZDSZ, de láthatólag újra és újra kísért a belőle képződött („képzett”) áttétek egyre fenyegetőbb jelenléte. Ezek az áramvonalasított „new-SZDSZ” klónok a Facebook és Twitter nemzedékek számára egyre inkább a világ egyetlen lehetséges értelmezési logikájaként jelennek meg. Térnyerésük valójában sokkal veszélyesebb, mint amilyennek az „itt is most”-ban látjuk. Egy-két évtizeden belül ugyanolyan csapdába csalhatják a mai fiatalokat is, mint az 1990-es választókat. Olyan átfogó stratégiára van (volna!) tehát szükség, ami ebben az internetes „univerzumban” (angolul „cyber-space”)  sokkal tudatosabban és aktívabban venné fel a harcot a narratíváknak ebben a globális háborújában, ami, ahogy ez ma kinéz,  újabb „százéves háborúnak” ígérkezik.

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Ezt a fölfedezést azonban nehezíti, hogy - mint a sajtóban megjelent - egy neves állami kulturális intézmény az úgynevezett "balliberális kifizető-műhellyé" vált, azaz a magyar adófizetők pénze szélsőséges "alkotókhoz" áramlik. Mit tehet ellenlépésként a civil Magyarország?

- Ez a súlyos helyzet is azt jelzi, hogy milyen veszélyes csapdában vagyunk. A globális hatalmi szuperstruktúra különös gonddal ügyel arra, hogy a kulturális rendszer egésze mindig az ő közvetlen ellenőrzése alatt maradjon. Politikai rendszerek, kormányok miniszterek jönnek-mennek, de ezek a struktúrák mindig maradnak. Például a Magyar Tudományos Akadémia, vagy a Magyar Akkreditációs Bizottság, (amely dönt arról, hogy a magyar egyetemeken mit és hogyan szabad tanítani,) tehát azok a nagy-rendszerek, amelyek valójában rejtett „tudás-meghatározó” hatalomként működnek, az elmúlt évszázad során mindig kizárólag a globális hatalmi rendszer, és „balliberális” lokális kiszolgálóik kézi-vezérlésével működtek, és ebben egyelőre nem látszik semmiféle változás. (És mivel ezt a rendszert senki nem ellenőrzi, mert a végrehajtó hatalomtól „független” működésüket a globális SZDSZ garantálja, így hatalomgyakorlásuk egyértelműen diktatórikus.) A változás elmaradása érthető, de nem menthető. Érthető, mert, ahogy a CEU-ügy is mutatta, azonnal globális konfliktus lesz abból is, ha egy legitim, ráadásul kétharmados többséggel megválasztott kormány egyáltalán csak óvatosan gyakorolni szeretné az őt egyébként természetesen megillető (végrehajtó hatalom szerepéből adódó)  jogokat. Másrészt a legfelső államigazgatás egész rendszere az uralmi „szakszerűségnek” azokra az „alapelveire” kénytelen épülni, amit szintén globális diktátumként kell elfogadnunk. Ezzel óvatosan arra szerettem volna célozni, hogy, ha „színvonalas” munkaerőt akar egy miniszter, akkor ez a „színvonal” egyúttal a globális SZDSZ által diktált paraméterekre épülő színvonal lesz, szóval csiki-csuki. Van kiváló és elismert szaktekintélynek örvendő emberem, de egyúttal az is garantált, hogy a globális pecséttel elismert szaktekintély a globális mintázatok által diktált irányt követi majd, és ezzel a kör bezárul. Hogy milyen brutális a megtorlás, ha egy valóságos szaktekintély a magyar nemzet nevű lokalitás nemzetstratégiai érdekeinek szolgálatába kívánja állítani tehetségét és tekintélyét, azt megrendítő módon élhetjük most át az Emberi Erőforrások Minisztériumának leendő vezetője körül azonnal örvényleni kezdő diskurzus-tér kapcsán. Kásler Miklós nemzetközi hírű szaktekintély, tiszteletre méltó ember, most mégis már kinevezése előtt a legembertelenebb és legalantasabb támadások kereszttüzébe került. Vagyis a globális kiválasztó hatalom már azt is megtorolja, ha egyáltalán felmerül annak lehetősége, hogy az emberi minőségeket újrateremtő rendszer nem teljesen a globális SZDSZ ellenőrzése alatt fog működni. Kásler Miklós példája, és helytállása jelzi, hogy milyen felfoghatatlan dimenziójú nemzeti szellemi energia mozgósítására lesz szükség, ha nemcsak „felfedezni” akarjuk saját kultúránkat, de szívós és kitartó munkával lépésről lépésre vissza akarjuk szerezni ezt a saját kultúránkat, mint az önmagunkkal való történelmi azonosság legfontosabb, legmélyebb alapját. Ha az elmúlt nyolc év főként az anyagi alapjaink sikeres visszaszerzéséről szólt, akkor a következő nyolc évnek a szellemi alapjaink visszaszerzéséről kellene majd szólnia.

​

​

​