„Nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót” – írta Széchényi Ferenc 1817. május 16-án levélben az éppen hosszabb elutazásra készülő 26 éves fiának, Istvánnak. Ezt az idézetet sok helyen közkinccsé teszi a Széchenyiről évtizedek óta Lévától Lendváig, a Székelyföldtől Szombathelyig tartott előadásaiban, s a tavaly megjelent „Hinni és hihetni egymásnak” című kötetben is közlésre ajánlotta dr. Cserháti László közgazdász, a Széchenyi Társaság alelnöke. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
2019. március 31.

​

- Alelnök úr, a legnagyobb magyar így foglalta össze az európaiság lényegét a Hitelben: ”Mi a keresztény vallás és a józanabb filozófia által Európában, amelynek hossza széle oly csekély, inkább egy famíliabeliek vagyunk.” Ma, amikor a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon, és hazánkban is verbális háború folyik ellene, hogyan hívhatjuk segítségül Széchenyi gondolatait?

 

- Szerkesztő úr a bizalom kézikönyvét, ahogy én a Hitelt elneveztem magamban, hozta fel kiindulásul kérdésfeltevésénél. Emlékeztetem magunkat arra, hogy 9 év múlva lesz éppen 1000 éves keresztény államalapítási évfordulónk, hiszen 1028-tól terjedt ki az egész Kárpát-medencére a Szent István által alapított keresztény államszerkezet. Mi itt, Európában, Magyarországon a csaknem ezer éves kereszténység évszázadai utolsó századában egy olyan erőszakos szellemi áramlatba kerültünk akaratunkon kívül, amelynek kártékony hatását még a rendszerváltás után három évtizeddel sem hevertük ki. Ez az erőszakos szellemi áramlat „a múltat végképp eltörölni” jelmondatot (az Internacionálé egy sorát) tűzte zászlójára, és ez a szocializmust „építő”, és így kelet-közép európai országokban is uralkodó jelmondat volt, amelynek gyakorlati végrehajtása országonként más és más járulékos „megoldásokkal”. Ezekkel persze nem kívánok most foglalkozni.

Megcsonkított hazánkban a hit parazsát nem tudták eltiporni, pedig négy évtizeden át, igaz később puhuló módszerekkel, de üldözték a hitet szolgáló személyeket, papokat, lelkészeket, egyszerű embereket megaláztak, meghurcoltak, börtönbe zártak, sokakat koncepciós perre „támaszkodva” kivégeztek. Nekem nagyon szerencsés volt az életem, mert szüleim, anyai nagyanyám és dédanyám mellett olyan lelki irányítóim voltak, mint Kerényi Lajos, Liska Zoltán. Liska Zoltánt azért távolították el a budai, I. kerületi, Krisztina-városi, budavári Mátyás templomi környezetből, mert csüngtek rajta a gyermekek, a Börzsönyben felépített faházában, tábori körülmények (sokszor szalmában aludtunk) között tanultunk erkölcsöt, magatartást, tartást, hitet játékos és igen szórakoztató, kirándulásokkal bőven teletűzdelt napokban. Az ilyen pedagógiai módszer a gyermeki lélekre óriási hatással van, ezt mutatja az is, hogy még ma is, sok évtizedes sportolói, edzői múlttal és több mint hat évtizeddel később, nap mint nap gondolok azokra a számomra legendás hetekre, nyarakra.

Tehát „a múltat végképp eltörölni” választott jelmondat sokáig élt, de szerencsénkre csak rombolt, sikerre nem jutott! Ahogy látni, a velünk egy szocialista táborban levő országokban sem. Hogy is jutott volna sikerre, hiszen például Lengyelországban a mai északi szlovák határtól Nedec váráig tartó mintegy harmincöt kilométeren, az út mentén a lakosság hitét kiáltóan tükröző, mindig friss virággal díszített vallási emlékhelyek, keresztek fogadják az arra fogékony turistát. Gondolja el, Szerkesztő úr, megszámoltuk, 18 ilyen emlékhelyben gyönyörködhettünk, vagyis két kilométerenként. Az ilyen nemzet hitében, lelkében erős, és ahogy látni, politikájában, gazdasági teljesítményében is.

A vallást illetően ez hazánkra ilyen fokon még nem mondható el érzésem szerint, a negyven évi romboló propaganda és a munkahelyi kellemetlenségek az ember életében sokat ártottak, figyelték egymást. Saját esküvőnk jut eszembe. A Mátyás-templomban tartottuk, oda tartoztunk, tartozunk ma is. A templomi esküvőre is meghívtuk munkahelyi kollégáimat, közöttük volt a párttitkár is. El is jött, és amikor hetekkel később a nászútról visszatérve elvittem neki azokat a templomban készült képeket, amelyeken ő is szerepelt, azonnali kérdése volt: ”Ki látta ezeket a képeket a munkahelyünkön?”. „Te, hát semleges magatartást tanúsítottál, nem gyóntál, nem áldoztál, miért ne vehetnél részt a csaknem ezer éve keresztény Magyarországon egy kollégád esküvőjén? Hiszen ez hagyomány is, és Neked, mint aki emberekkel foglalkozol, kötelességed is lehet elmenni, részt venni.” „Nahát, igazad van.”

Azok az évtizedek nemcsak a hitnek, de a család eszményének is hosszan ható kárt okoztak, bár nem tudták eltiporni, de „hamu került a parázsra”, (és a parázs felélesztésében sokáig kevesen működtek közre). Így jutottunk el oda, hogy a két ember életét összekötő polgári esküvőt is, nemcsak az egyházit, nagyon sokan feleslegesnek tartották, és bár javul a helyzet az elmúlt évtizedben, úgy érzem, de még mindig sokan a liberális együttélést választják. Ismét eszembe jut egy élményem: Tanítványaim a Cserháti SC-ben (ahol mindig derűs, jó, őszinte hangulat uralkodott) kérdezték tőlem: „Laci bácsi, minek az a papír, hiszen a nélkül is szerethetik egymást?” „ Persze, ezt a kutyák is tudják, ezért viselkednek úgy a játszótéren!”

Ezt követően egyre több tanítványom hívott esküvőjére, egyházira is.

Sajnos, a család – ami házassággal jön létre a mi felfogásunk szerint – ellen dolgoznak sokszor hazai reklámjaink is (nemcsak a szabadosság, ami a fejlettebbnek mondott nyugati társadalmakból árad vissza felénk), emlékszünk arra a reklámra, amelyben a feleség örömmel telve, rajongva kérdezi férjét: „látod ugye ezt a remek utazási reklámot? Utazzunk mi is!” „Jó, Te utazz északra, én délre!”, vagyis nem a család egységét hangsúlyozza.

A tudati rombolás helyrehozása sokkal hosszabb ideig tart. Szerkesztő úr kérdése a kereszténység üldöztetésével kapcsolatosan az előbb elmondottak felé terelt el engem, mert ezek összefüggenek egymással. Az üldöztetésből a verbális háborúvá „szelídült” hozzáállással szemben nincs más lehetőségünk, mint fellépni az erkölcs, az erkölcsös magatartás érdekében, hiszen a civilizáció alapja a Tízparancsolat. Ezt, amely a legismertebb és egyben legrövidebb meghatározása a közösség építő együttélésének, megkerülni nem lehet.

Kérdésére rátérve, hogy Széchenyit hogyan tudjuk segítségül hívni, meggyőződésünk: az Ő emberi lényének, magatartásának, életművének alapos ismeretében vinnünk kell a már évek óta megkezdett előadássorozatainkat, konferenciáinkat minden olyan közösségbe, ahova hívnak bennünket. Az elmúlt évtizedek mutatják, helyes az a gyakorlat, amely szerint az ifjúság részére tartott előadásokra koncentrálunk a felnőtt korosztály el nem hanyagolása mellett, akik részére konferenciákat szerveztünk, pl. tavaly Sopronban és jelenleg van egy újabb szervezés alatt szintén Sopronban, bevonva a határainkon túlra rekedt községeket is.

Előadásaink címei önmagukért beszélnek: pl. „Széchenyi üzenete a mának”, „Széchenyi a magánember”, „Széchenyi társadalmi alkotásai” (amely 17 fejezetben mutatja be azt a hatalmas és eredményes küzdelmet, ami hazánk fejlődését elindította, és amelynek alapján nevezte el Kossuth a legnagyobb magyarnak), „Széchenyi a testnevelés apostola”, „Széchenyi az egészségmegőrzés apostola üzenete a mának”. Ezek kitartó hitét, kitűnő szervező készségét mutatják be, amely szerint amellett, hogy gazdaság- és társadalomreformerként kimagasló, de mint sportember, sportalapító is.

Ezekkel az említett konferenciákkal, előadásokkal, emléktáblák, szobrok állításával, amelyek a nemzettudatot, a nemzeti identitást erősítik szerte a Kárpát-medencében, már több mint 200 helyszínen, városokban, falvakban, kis és nagyobb közösségekben, kis iskolásoktól kezdve felnőttekig álltunk ki Széchenyi alkotásai mellett. Gondolja el, Szerkesztő úr, hogy ezeknek az eseményeknek helyszínt adott a pozsonyi kaszinó, a pesti Vígadó, a brassói Szeretet Háza, a szombathelyi és győri egyetemek, a hétfalui, a makfalvai református templomok, a szabadkai Népkör, és sorolhatnám a több mint 200 helyszínt, ahogy ma itt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem előadójában az 1947-ben bezárt Sacre Coeur Sophianum katolikus leányiskola öregdiákjai jelenlétében is Széchenyi példaképül szolgálhat mindannyiunknak.

Tehát hogyan hívhatjuk segítségül Széchenyi gondolatait? Ezek az alkalmak mind lehetőséget adnak arra, hogy az Ő példáját állhatatosan vigyük szerte a Kárpát-medencében, példát mutatva életével, munkáságával, leemelve a piedesztálról, emberközelbe hozva azt az alkotó egyéniséget, aki a keresztény hitére támaszkodott mint szilárd alapra. Egyúttal mi, a Széchenyi Társaság is példát mutatunk azzal, hogy 30 éve járjuk ezt a nem kevés fáradtsággal, de annál több örömmel, nemzeti együttműködést gerjesztő élménnyel járó, a nemzetépítést szolgáló utat.

 

- Reményik Sándor Trianon után A döblingi tébolyda árnyai című versében a géniusz nagy tévedéseiről mereng: „Aki szerette, az vesztette el. Szerelmével gyilkolta meg honát!” Széchenyi szellemi bátorsága mennyire segít bennünket abban, hogy a gigászi gróf gigantikus hibáival is szembenézzünk?

        

- Nem kívánom a magam szájam íze szerint elemezni a trianoni diktátum életbe lépése után három hónappal íródott jajongóan fájdalmas, merő kérdésfeltevésből álló verset. Hogy lett volna jobb? Egy költőnek kérdeznie kell, ezt tartom. De nekünk a tényekből kialakult helyzettel kell szembenéznünk. Szerkesztő úr munkásságát, felfogását ismerve, tudom, nem azért említett gigantikus hibákat, mert úgy gondolja, vannak életének, életművének így minősíthető részei. Én, aki 30 éve élek nap mint nap az Ő életműve bűvkörében, válaszomban verselemzés nélkül mégis a versből indulok ki. A „Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?” dilemmájában a mi feladatunk, hogy a tényekre támaszkodva segítsük magunkat az eligazodásban. Én magam a Széchenyi féle erősödő, majd önállósuló haza felfogással szemben a Kossuth féle előbb önállósuló, majd később megerősödő gondolatvilág ütköztetése helyett a kettőt együtt tudom értékelni. Itt fontosnak tartom Széchenyit idézni Tasnerhez, titkárához 1848. március 17.-én írt levelét:

„Én nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén; s miután Batthyány és Kossuthnak hallatlan nagy szerepén csak örülni tudok… Mi engem illet, én Batthyányit és Kossuthot legőszintébben fogom szolgálni.” „….Az én politikám biztos volt, …de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyer a hazának, mint amennyit az én politikám tán 20 év alatt nem bírhatott volna előállítni!”

Ezt tartom én államférfiúi magatartásnak, az előző, az ellenzékkel való küzdelmekkel teli évek ismeretében mutatott fel olyan lelki erősséget, ami számára az együttműködést is lehetővé, kötelezővé tette. Szembe mert nézni korábbi önmagával.

Nem tudom megállni, hogy az említett, vagy inkább kérdezett szembenézéshez ne hozzam ide közénk Metternich 1845. május 1-jén írt levelét:

„Nagy része annak, ami közhasznú s gyakorlati eddig Magyarországon életbe lépett, többnyire Ön éleslátásának, tevékeny erélyének köszönhető és az is, mit királyi biztosi minőségében a Duna gőzhajózás érdekében létesített, a kormányra és az országra nézve egyaránt előnyös volt.”

Ha kellően ismerjük műveit, naplójából gondolatvilágát, az elérhető levelezését, Ő észrevétlenül megtanít bennünket arra, hogy fontos a fokozatosság, a tudás, a másoktól tanulás nem szégyen, ezért járt olyan szorgalmasan Angliába, hogy ott tanuljon és hazahozzon tudást.

Szerkesztő úr találó megfogalmazása: szellemi bátorság párosult Széchenyiben hazaszeretettel, amelyek egymást gerjesztik és ezt a páratlan életművet segítettek megalkotni.

 

- Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Az Önök Társasága a közelmúltban könyvet jelentetett meg fennállásuknak 30. évfordulója alkalmából „Hinni és hihetni egymásnak” címmel. E kötetben Ön elsősorban mint a sportembert, a sportághonosítót mutatja be Széchenyi Istvánt. Mai fiataljainknak miért kell fölfedezniük, hogy a grófnak mai sikersportágaink egy részét is köszönhetjük?

 

- Kedves Szerkesztő úr! Széchenyi szerint:

„A lakosok testi és lelki szebbítése, ím ez, és csak ez lehet a kormányok legfőbb feladata. Minden mellékes tekintet e fő cél által háttérbe szoríttatik”

Én, aki 60 éve sportoló, 41 éve sportvezető, és több mint három évtizede edző vagyok (akit az a megtisztelő felkérés ért, hogy mint gyakorló edző, írjam meg az edzők etikai kódexét), nagyon örülök, hogy jelen éveink szándéka és gyakorlata igyekszik megfelelni ennek az idézett Széchenyi felfogásnak.

Amikor létrehoztam az evezést és kenuzást oktató Cserháti SC-t az 1980-as évek elején elsősorban 6-tól 14 éves korú, a versenysportra különböző okok miatt kevésbé alkalmas gyermekek számára, láttam, hogy a gyermekek szomjasak a példaképekre. Voltak, amint ma is vannak híres, szem előtt levő emberek, de kevésbé ismertek olyanok, akik teljes emberként, vagyis szellemi- és egyúttal kimagasló fizikai-, sport-, művészi teljesítményt felmutatva nyújtanak követendő példát. Széchenyi szellemi hagyatéka mellett olyan hatással volt hazánk sportkultúrájára, hogy Őt méltán nevezhetjük a hazai testnevelés apostolának. Az Ő példája tökéletesen fedi az előbb említett teljes emberi minősítést az én felfogásomban, vagyis Ő olyan példakép, akit öröm gyermekek elé állítani. A Cserháti SC-ben tanítványaimat a következő jelmondattal buzdítottam: „ne csak a vállad, a fejed is legyen izmos”, és fordítva is: „ne csak a fejed, a vállad is legyen izmos”. Ezért nálunk a tréningek végén, a búcsúzás előtti sorakozónál mindenki felsorolhatta jeles osztályzatait, amelyekért külön C-vitaminos drazsé járt. Ez, valamint a többiek előtti felsorolása a jeles osztályzatoknak, ösztönözte őket a tanulásra, én pedig igyekeztem számontartani eredményeiket, rákérdezve érzékeltetni, nekem is számít az iskolai előrehaladásuk.

Széchenyinek 14 sportággal volt érintkezése, vagy ráhatása, ezek elemzése itt persze most nem tehető meg. Az evezés – amelynek én is 45 éven át hódoltam – kifejezetten az a sportág, amelynek hazai létrejötte Széchenyinek köszönhető. Amikor 1987-ben beléptem az akkor szerveződő Széchenyi Társaságba, közöltem, bár közgazdaságtudományi doktor fokozatot szereztem, mégsem a legnagyobb magyar életművének közgazdasági vonatkozásaival kívánok foglalkozni, hanem életének kevésbé ismert részét, sportéletét szeretném a nyilvánosság elé tárni, előadásokkal iskolás ifjúság részére (azóta az élet jelentősen átalakította ezt a vállalást). Széchenyi élete rendkívül fordulatos, izgalmas. A magam otthonról is hozott tapasztalata az, hogy egy gyermeket a szellemi teljesítmény nem mindig készteti követésre, de ha mint kalandos életű, sporttal is foglalkozó és egyúttal szellemi teljesítményt is felmutató a példakép, akkor már az ifjúság elméje szívesen nyílik rá a jó példára. Így a Cserháti SC-ben begyűjtött tapasztalataimból kiindulva kezdtem elvinni a legnagyobb magyarnak mint sportembernek „üzenetét” az iskolákba rendhagyó történelemórák keretében. Ez az „üzenet” természetesen át volt itatva életműve tényszerű teljesítményeivel, beágyazva mindabba, ami miatt mondhatjuk, hogy Ő a hazai testnevelés apostola. Vagyis életműve iránti érdeklődés felkeltésének eszközeként alapoztunk a sporttevékenységére.

Kép: Dormán László felvétele