17. alkalommal rendezték meg február végén Monte Carlo-ban az ANGEL FILM AWARDS – MONACO INTERNATIONAL FILM FESTIVAL – t, ennyi idő már elég ahhoz, hogy a fesztiválnak legyenek szakmai barátai, pártfogói, visszatérő vendégei – vagyis egy olyan baráti közösség, amely később konkrét együttműködéseket, filmeket eredményezhet.
 

Monaco nem változik. Ki tudja mióta ugyanolyan. A tenger olyan kék, mint mindig, a tenger fölé magasodó várnegyed ugyanolyan álom-színnel veri vissza a napnak a vízről felkúszó fényeit. Az utcákon, aluljáróban döbbenetes rend és tisztaság, a miniállam fölé magasodó hegyek óvó ölelését ugyanúgy érezni. Ha a partról felnézel ezekre a félelmetes sziklákra, soha nem az jut eszedbe, hogy ezek majd egyszer elpusztítják a várost, ellenkezőleg. Szikla angyalok védik, óvják. A belső kerületekben csak a hercegség tulajdonában álló lakások, nagyon vigyáznak arra, ne jusson tulajdonhoz arrafelé más, csak aki itt állampolgár. Nincs sétálóutca, nincsenek műemlékek. 
 

Együtt egy műremek az egész.
 

Rosana Golden és Dean Bentley, a fesztiváligazgatók egész évben erre az eseményre készülnek. Két filmfesztivál van errefelé egy évben, egy olyan, amely elsősorban a filmes cirkuszhoz tartozik. És ez a másik, az Angel Film Awards, melynek létrehozói nem akarják, hogy nagyobb méretű legyen a fesztivál, nem akarnak több filmet, nagyobb felhajtást. Rosana Golden úgy véli, az Angyalokat csak elzavarná a lárma. Saját bevallása szerint olyan filmeket válogatnak évről évre, amelyben egyfajta „angyali érintést” éreznek, amelyek az örök emberi értékek felmutatására helyezik a hangsúlyt a változó divat helyett. És ez a szándék nagyon sok jelentős filmes alkotót vonz ide a világ minden tájáról, akik nem a vörös szőnyegért jönnek, nem a legdrágább divattervezőktől rendelnek ruhát – szeretik a rendezvény belsőségességét, a harmóniát.
 

Ezért is jó ide visszatérni már másodszor. A legutóbbi fesztiválon a THE DEVOTED című filmünkkel nyertük meg a fesztivál fődíját, az Angel Award-ot, Lux Ádám és Szabó Máté barátommal lehettünk itt, ismerkedhettünk a filmekkel, az alkotókkal. Vagy éppen a boltban vásárolt szalámiból, kész kajákból teríthettünk meg magunknak a yachtkikötőben, és élvezhettük a kelet-európaiságnak ezt a megszokott hangulatát.
 

A fesztivál helyszíne a Novotel Hotel, amelynek tágas vetítőterme van, és természetesen minden meghívott alkotó a szállodában lakik, együtt reggelizünk, együtt tervezünk sétákat a délelőttökre, amikor még nem kezdődnek a vetítések, és az esti partikra is együtt sétálunk le a kaszinó melletti sétányon arra a szórakozóhelyre, amely minden éjjel csak a mienk.
 

Idén a DEAD WIND című forgatókönyvemet válogatták be a legjobbak közé, ezért is lehetek itt. Tavalyról már tudom, érdemes a megnyitó előtt több órával a moziterem előcsarnokába sietni plakátokkal felszerelkezve, az ottani technikai személyzettel helyezzük el a plakátjainkat, minél korábban érsz oda, annál jobb helyre teheted. Itt már akár régi ismerősökkel is lehet ölelkezni, de utána futás átöltözni, mert a megnyitó már szmokingos történet.
 

A zsűri elnöke James Tumminia, sokfilmes rendező-producer Los Angelesből, aztán egy skót színésznő, egy dél-koreai fiatal rendezőnő, egy kanadai producernő, és egy olasz filmkritikusnő. Feltűnik a női többség a zsűriben.

A megnyitó előtt hagyomány a gyülekezés az előcsarnokban. A mindenki bemutatkozik mindenkinek, a végeláthatatlan fotózás-sorozat. Egymásról szól ez a felvezető, nem a női ruhákról, vagy a csillogásról. Emberi, egyszerű, szép.
 

Ahogy a megnyitó is, ahol Antonella Salvucci olasz színésznő a házigazda, és ő tölti be ezt a  tisztséget az egész fesztivál alatt. Páran férfiak összenézünk, amikor a színpadra lép.
 

És ott a két rendkívül boldog igazgató, Rosana és Dean, akik minden fesztiválmegnyitót egy álom beteljesülésének tartanak.
 

A nyitófilm amerikai mű világbemutatója. Az idős rendező és producernő Claudia C. Adams egész életében oda sietett kamerával a világban, ahol baj van. És ez a törékeny, alacsony kis asszony elképesztő erővel készíti a filmet, jelen esetben a pakisztáni áradásról, amely milliók életét lehetetlenítette el, döbbenetes képsorok. LIKE NO OTHER. Dokumentumfilm kategória. Aztán „short” filmek, „feature” filmek váltogatják egymást.  A japán filmesek idén a díszvendégek, több japán film van a programban, és ráadásul a filmeket elkísérték az alkotók is nagyobb számban. Hiroyuki Yokoyama érdekes rövidfilmje után egy kis egzotikum Oroszországból. Az első filmes, amúgy képzőművész Ravshaniya alkotása, valódi mai, keleti történet, mintha egy Kusturica filmet látnánk, az egyszerű orosz ember életének abszurdítása. Komédia, tragikum, absztrakciók váltogatják egymást, váratlan vágási megoldások, az egész egy igazi orosz őrület. A fiatal rendezőnő csendes, visszahúzódó alkat, láthatóan belül éli meg a filmet vagy a képzőművészetet. A Neten megnézve festményeit érteni meg igazán a filmet, annak képi világát. Izgalmas találkozás. Címe „AND THE WALTZ GROWS LOUDER”. Érdemes rákeresni.

Aztán egy finn nagyjátékfilm, már érezni, ez a film esélyes lesz több díjra is. Tuukka Temonen a rendező-producer, igazi profi munka egy ma is köztünk élő finn  paraolimpikon hölgyről, aki lovaglásban a legjobb évek óta. Fiatal korában egy baleset után deréktól lefelé megbénult. De folytatta a lovas karrierjét. „ONE HALF OF ME”. Erről a küzdelemről szól a film, de nem dokumentumszerűen, hanem igazi filmes dramaturgiával. A vetítés után a főszereplőnő, finn színésznő, aki egyébként szintén versenyszerűen lovagol elmeséli, hogy a casting során kiválasztották őt, de a rendező akkor még nem igazán bízott benne. Majd lassan megbékélt vele, a forgatás végén pedig feleségül vette. Kiváló alakítás Olga Temonen-től. Jó lenne tartani budapesti bemutatót, már szervezem.
 

Vacsoraszünet és áltöltözések után folytatódik a program. Kevin James O’Neill rövidfilmje dachaui történet, hatásos, rendkívül okos film. Aztán ismét egy világpremier, a japán Shokyo Oda filmje, a THE REAL EXORCIST. Egy fiatal lány, aki bisztróban dolgozik, éli mindennapi életét különös tehetséggel van megáldva, ezoterikus képességekkel, ezt kezdik el használni azok, akik valamilyen bajba kerülnek. A kislány mindent megold, de aztán egy rátámadó emberi érzéssel, a féltékenységgel nem tud megküzdeni. Szép, érdekes film, tele meglepetésekkel, és remek alakításokkal.
 

Késő éjjel, már éjfél felé jár, amikor a film véget ér, és az alkotók elsétálnak a langyos tengerillatú levegőben az éjszakai fogadás helyszínére. Ahol aztán tánc, beszélgetések hajnalig. Érdekes, ahogy a japán színésznők originális nemzeti viseletben a Boney M-re vadul táncolnak. Itt kicsit mindenki megbolondul. Az ingyenes italválaszték pazar, a tálak is. Jólesik hajnal felé egyedül felsétálni a hotelbe az alvó Monte Carlo utcáin.
 

Másnap délelőtt séta a napfényes tereken, a pálmafák alatt, 12-től indulnak újra a filmek. Francia, amerikai rövidfilmek után egy újdonság: még soha nem volt animációs film, most először látni ilyet, egy amerikai jazz-zenész a zenére épülő alkotása, egészen érdekes film. Aztán újabb japán nagyjátékfilm, ezúttal nem annyira köt le, mint az előző.
 

Érdekes látni – és ezt más filmfesztiválokon, ahol zsűritag voltam, szintén lehetett tapasztalni - hogy az utóbbi időben a jóléti társadalmakban, elsősorban Japánban és az Egyesült Államokban elfogytak a valódi, hiteles, újszerű témák. Mindenük van, technikájuk, szoftverük – de az alkotó kreatívitás hiányzik. Még csak nem is iparszerű – fantáziátlan. A rövidfilmekben, a nagyjátékfilmekben ugyanezt hiányolom. Este például egy hosszú japán film a borkóstoló estekről. Japánban már bevett szokás, hogy a barátok összejönnek esténként bort kóstolni. És közben beszélgetnek. Jellemző módon minden esetben valamilyen régi évjáratú európai bort bontanak fel, annak örülnek. Spanyol, francia, magyar/!/ méregdrága borok. És e köré épített film.

Teljességgel érdektelen. De a technika adott, az látszik. Pénzzel nem spóroltak. Ahogy az amerikai rövidfilmben sem, legalább hetvenen vannak kiírva a stáblistán a tizenkét perces film végén, de szerintem egy másodéves filmrendező hallgató a budapesti egyetemen jobbat készít ennél.
 

Szerencsére a második napon van egy felvillanyozó film, öt huszonéves dán fiatal rövid játékfilmje, a MYKORRHIZA”, író-rendező Mads Ostergaard Holm .Erdőben játszódó misztikus-költői történet. Végre valami újat akarás, valami fantázia, a képi világ újra fogalmazásának az igénye. Remek kis film, a teljes alkotógárda itt van, ebben a négy napban velük vagyok legtöbbet, szeretem ezt a fiatalos hitet, ambíciót. Ők pedig a Wikipedia oldalam alapján valami magyar mesternek hisznek, remekül elvagyunk egymással. Az újabb éjszakai diszkó őrjöngés alatt is mi kint állunk, messzebb a zajtól, és hosszan beszélgetünk. Lassan körénk gyűlnek mások, akik szintén nem a táncra, vagy a terített asztalra kíváncsiak, és kora reggelig megy az alkotói beszélgetés, a barátkozás, a jóérzés. Másnap délelőtt már együtt ülünk mind a kikötőben, élvezzük a napsütést, a tengert, és egymás társaságát. Az orosz fiatal rendezőnő is mindig velünk van, és bár tud angolul, nem beszél, mosolyog, dohányzik, hallgat bennünket, láthatóan jól érzi magát.
 

Az utolsó nap is tartogat katartikus élményt. John-L Voth amerikai indián rendező /a fotókon sem lehet őt összekeverni mással/ dokumentumfilmje a mai, amerikai indiánok valódi /elkeserítő/ helyzetéről egy tájegységben. A film címe „7th GENERATION”. Az ősi indiai értékek tudatos pusztítása, az eltűnőben levő értékek fájdalma egy valódi indián alkotó szemével. Megrázó alkotás.
 

Aztán este a díjkiosztó, szmoking, szolid estélyik, fotózkodás, fotózkodás és fotózkodás. Rosana Golden és Dean Bentley fesztiváligazgatók túláradó szeretete mindenki felé. Olyan jól érezzük magunkat egymással, a fesztiválon részt vevő alkotók, hogy erőszakkal kell beterelni bennünket a díjátadóra, ami itt már nem is igazán fontos.
 

A zsűri bőkezűen osztja a díjakat, a legjobb film az ezoterikus képességekkel megáldott kislányról szóló japán alkotás. De van fődíj is, azt teljesen megérdemelten a finn film kapja. A díjak közül kiemelkedik a legjobb női főszereplő díja, melyet a valóban rendkívül tehetséges kamasz japán színészlány – Yoshiko Sengen - kap. Nem akarja elhinni, sírógörcsöt kap szegényke. Japán szokás szerint a producer venné át ilyenkor helyette a díjat – de mi többiek fellázadunk, és követeljük, hogy a lánynak adják át. Jó a hangulat, a japán producer mosolyogva meghátrál, és úgy van, ahogy akartuk.
 

Nagyon megörülök, amikor a nevemet hallom, a forgatókönyvem kapja a kategória díjat, mint legjobb forgatókönyv. Készültem rövid beszéddel, gyakoroltam már fent a szobámban, gondoltam, legfeljebb nem mondom el. De elhangzik.
 

Aztán a közös séta az elképesztő hangulatú város utcáin a gálavacsora helyszínére. Már azt kérjük eleve a szervezőktől, halkítsák le a zenét, a fene akar itt diszkózni, inkább egymással beszélnénk. És így is van.

Mindenki örömmel gratulál mindenkinek. Elkezdődnek a tervezgetések, közös munkákról. Ötletek pattognak a levegőben. A japán kislány magához tér némi pezsgő hatására. Névjegyek cseréje, remek hangulat, remek emberek.
 

Már pirkadni kezd, amikor megszököm a helyről, és egyedül felsétálok a hotelbe. Tavalyról ismerem a hetedik emeleten a panoráma teraszt, ahonnan látni a várost és a tengert. A szobámban behűtve egy üveg rosé pezsgő, azt kiviszem oda, jólesik ilyenkor egy pohárral, vagy többel. És jólesik mellé némi cigaretta is. És így, oldott szmokingban füstöt eregetve, pezsgőt kortyolgatva nézem az ébredő tengert és a várost. Hallom, a többiek is jönnek az utcán, hangosak, nevetnek, de ezért itt nem szól senki.

​

Béke van.

​

Az utolsók között vagyok, akik még vizsgálatok, karantén nélkül haza tudok jönni. Tengerentúli új barátaim még napokig rostokoltak repülőtereken, szállodákban.
 

Mikor tavaly december itt voltunk barátaimmal, 15-16 fok volt decemberben, napsütés. Most februárban is. És a járvány is hagyta még, hogy a fesztivál lezajlódjon, a monacói Angyalok tették a dolgukat, mint mindig.

​

A járvány ellenére jönnek az emailek a közös tervekről az új barátokkal, folytatódik tovább bennünk a fesztivál.

Jövőre hívnak zsűrielnöknek. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a béke fogad majd, mint az idén.
 

Ezek a monacói Angyalok nem hagyják magukat.